Lehet, hogy mégis észrevették, mert a határőr még valamit magyaráz Apának. Nem lehet kitalálni, hogy mit. Apa aztán visszaül a kocsiba, becsatolja a biztonsági övét. Nem mond semmit. Megkérdezem tőle, hogy akkor most szocizmus van-e. Apáék nevetnek. Nemértem.
Džunić Anna
Pride újra
- Tudod mit láttam ma a Knezen, Luka, amikor jöttem hazafelé? – kérdezte Marko miközben fáradtan huppant le az étkezőben lévő székek egyikére.
- Már megint a főnöködet, aki abba a méregdrága hotelbe ment kurvázni? – unottan Luka. A tökéletes saláta öntet elkészítése sokkal jobban izgatta, mint egy újabb elcsépelt sztori Marko főnökének nőügyeiről és kokózási szokásairól.
- Nem, vagyis igen. Őt is láttam, de az mindegy. Egy sokkal érdekesebb dolog történt ma velem, Luka. Amikor elmentem az újságstand mellett, megpillantottam a Jutarnji List címlapját. Láttad?
- Ajh Marko, tudod, hogy nem szoktam olvasni azt a szennylapot. Tele van badarságokkal és politikával. Nekem erre nincs időm! – és egy csipetnyi sót adott hozzá a szószhoz, miután pontosan lemérte a mérleggel a hozzávalókat.
- Azt hiszem, látnod kellene! – azzal Marko elővette az aktatáskából a kicsit gyűrött reggeli újságot.
Luka figyelmesen elolvasta a címet,
ÚJRA MEGRENDEZIK A PRIDE-OT
10 000 rendőrt szerveznek majd a Knez környékére
majd letette az asztal szélére, ügyelve, hogy maradjon még hely a két alátétnek és a tányéroknak. Majd megfordult és folytatta a vacsora készítését.
- Nem is szólsz semmit? –kérdezte Marko Luka hátától. Luka mintha meg sem hallotta volna. – Itt az alkalom, Luka, most végre kimehetünk és megmutathatjuk az egész városnak, országnak, hogy kik vagyunk valójában. Hogy van egy nap, amikor csak rólunk szól minden. Hogy nem kell szégyenkeznünk, hogy egyenlők …
- NEM! – folytatta belé a szót Luka. Soha nem kiabált még Markoval, de most nem tudta fékezni magát – Nincs olyan, hogy egyenlők, mi egy söpredék vagyunk a szemükben, betegek, aberráltak. Marko ide figyelj! Három év, három kibaszott év kellett ahhoz, hogy elfejtsem mi történt legutóbb. Azóta szűntek meg a rémálmaim, hogy veled találkoztam és nem áll szándékomban újra végigmenni ezen. Örülök, hogy már nem látok köveket és gumibotokat szorongató kopasz állatokat, nem hallom a fejemben a kiáltásaikat: „Öljük meg a buzit”. Te ezt nem értheted, akkor még csak középiskolás voltál. Mit tudsz te ezekről a dolgokról? Egy kis taknyos vagy, azt hiszed, Belgrád megérett a változásra? Azt hiszed, idén nem esik baja senkinek? Idén majd a rendőrök megfékezik a bajt?! Nem tudsz te semmit! – azonban mikor Luka visszafordult Marko már becsapta a bejárati ajtót.
Factura Lamiaceae,
avagy a harmadik kerék
Mire Marko és Zoran kiléptek a kis színház ajtaján, sötét ereszkedett Péter király utcájára, észre sem vették, hogy milyen hosszú volt az előadás. A közvilágítás nem segédkezett a homály szétoszlatásában. Egy lámpa még küzdött az életéért, fel-felpislákolt nagy nehezen, szenvedése még három percig tartott, majd megkönnyebbülve elhagyta e világot, teret engedve a sötétségnek.
Marko a bejárat előtt behúzta a cipzárját a kabátján, Zoran azonban elindult a félhomályba.
- Hé, te! Már meg sem vársz? – szólt utána Marko, aki most már a sapkájával bíbelődött, amely sehogy sem akart megállni a fején. Mintha összement volna az előadás ideje alatt.
- De. – hallatszott a kis szisszenés Zoran fogai mögül, azonban lépteit csak lelassította, nem állt meg. – Nem vettem észre, hogy nem sikerült még felöltöznöd rendesen.
- Azt hittem már baj van, hogy az előadás nem tetszett ennyire és inkább sietősre fogtad, vagy csak éhes lettél hirtelen. Jó hosszú volt, azt aláírom.
- Nem vagyok éhes. – válaszolt Zoran a kérdésre, amelyet Marko valójában nem is nagyon tett fel.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem kurva jó volt! Az elején még semmit nem értettem, hogy mi a szar fog ebből kisülni, aztán a végére mennyire összerakta? És pont engem hívott ki professzor úrnak! Ugye jó voltam? Szerintem tökéletesen eljátszottam, kértem kávét, amikor megkínált, ittam is belőle, hogy valóságosabbnak tűnjön! Pedig nem volt valami finom a kávéja. Hiányzott egy kis tej belőle. Tudod mi volt a kedvenc részem? – a választ ismét nem várta meg. - Amikor saját maga beszélt a saját művéről, emlékszel? Valahogy úgy mondta, hogy költészetnek túl drámai, drámainak túl elbeszélő, elbeszélésnek meg mi is volt, mondd már! – Zoran azonban nem mondta. Ő már rég nem a darabon gondolkozott. – Hát a zenék? Felismerted a Chopin művet? Valahol ott az elején, amikor
- Nem ismertem fel. – vágott közbe Zoran egy kicsit talán hevesebben is, mint ahogy szerette volna, de már nem bírta hallgatni Markot. Először fordult elő, hogy szerelme szavait nem áhítattal hallgatta. Nem bírta tovább, fülét és szívét egyaránt sértették az előadást magasztaló szavak.
- Nem baj, majd megmutatom otthon a lemezt…
- Nem szükséges.
- Miért? Nem jössz velem haza? – most már Marko is érezte, hogy valami történt az elmúlt pár órában. Elővette a mobilját, hogy hívjon egy taxit a Knez és a Terazije sarkára, Zoran azonban újra félbeszakította.
- Ne fáradj, busszal megyek.
- De hát innen még legalább negyvenöt perc és át is kéne szállni Sumicénél. – értetlenkedett Marko, aki még mindig abban a hitben volt, hogy az estét kettesben tölti Zorannal. Luka a hétvégét a szüleinél töltötte, megígérte nekik, hogy elviszi őket kocsival a temetőbe.
- Én haza megyek, innen nekem amúgy is tíz perc.
- Mi történt, Zoran? Miért csinálod ezt? – Markonak fogalma nem volt, hogy az előadást, amelyet ő művészi szemmel nézett végig, addig Zoran a saját életét vélte felfedezni benne.
- Menj haza a Leanderedhez, Marko.
- Mi van? – nem akart hinni a fülének. Idegesen tördelni kezdte a kezét, legszívesebben valami sértőt válaszolt volna Zorannak, de nem jutott eszébe semmi. – Luka nincs otthon. – ez a kijelentése azonban még jobban fájt Zorannak, mint egy sértő megjegyzés.
Én soha nem leszek Leander, csak egy utánzata, amelybe bele fogok őrülni. Soha nem kaphatlak meg, nem érted? Én nem értek a szerelemhez! Majd én is Srí Lankán végzem a kertekben, jó is lesz az úgy nekem! – azzal felszállt a huszonnyolcas buszra, érvényesítette a jegyét, leült a leghátsó ülésre és nem nézett ki az utcára. Marko pedig csak állt tehetetlenül. Ahogy a busz továbbhajtott, leintette az első taxit és egyedül ment haza, a lakása üresen, sötéten várta. Fogalma sem volt, hogy van-e tovább. Felnyomta a lámpát, az fel-felpislákolt nagy nehezen, szenvedése még három percig tartott, majd megkönnyebbülve elhagyta e világot, és újra sötét lett.
Hakstol Sára
Vallomás
Tisztelt bírák!
Számot kell adnom történésekről, amik életemet ide sodorták a vádlottak padjára. El kell kezdenem, bár nehéz az elejéről, mert azt hiszem tényszerű adatokat várnak egy ügyben, ami csak félig fedi a valóságot. Próbálom úgy leírni, ahogy valójában éreztem, hátha ez összetettebb képet ad olyan mozzanatokra, amik rávilágítanak az igazságra.
Azon a reggelen, az erkélyen álltam , és kicsit reméltem, hogy késik a tanítvány. Pontosan megszólalt a csengő délután ötkor. Két hónapja lelkesen járt már hozzám magánénekre. Semmi egyéb nem volt benne. Csak szép arca volt. Ha skálázott, erőt vettem magamon, hogy kibírjam a nyávogást. Egy-egy erősebb rászólás hatására tisztábban énekelt, és a magasabb berkekben otthonosabban mozgott, de aztán elmúlt, és az izgulása miatt hamiskásan csengett. Meg is kérdeztem, miért énekel, azt válaszolta, ő csakúgy szeret, és fejlődni is. Nincs olyan szinten a lány, de hogyan mondjam el neki, elkezdtem egy új módszert a hang kibontakoztatásához, ami nemcsak egy megszokott akadémai gyakorlat. Eddig csak egyedül próbálkoztam, és itt állt a lehetőség, hogy legyen egy alanyom. Nem engedtem az érzésnek, inkább egyből hazaküldtem. A lány mégis visszajött, hogy segítsek neki. Már a nyakamba borult sírva, vigasztaltam, de aztán megint kitessékeltem, mert méltatlan volt az egész helyzet hozzá is. Nem állt kötélnek, és akkor már ramtapadt és bevallotta, hogy szeret engem és nem hajlandó elmenni, amíg nem viszonzom, és együtt járjuk a világot koncertezve. Hiszen tudja, hogy ezt érzem én is, ne tagadjam, mert állítólag látja a tekintetemből, és biztosan ezért nyitottam megint ajtót neki. Emlékszem, hogy felnevettem. Képzeljék el, egy kislány könnyek közt áll szemben, és rólam álmodik, ahogy állítja. Ekkor felpofozott, és abba is hagytam a nevetést. A kislány megérdemelte volna, hogy azonnal kivágjam a lakásból, és már megragadtam a csuklójánál fogva, de nem bántottam. Talán meg akartam leckéztetni, nem is tudom, és most úgy tűnhet, magam ellen beszélek, pedig csak az igazat mondom, azt amit már vágytam megtenni, ami akkor végre, jogomban állt megtenni, és nincs szebb, mint a szabad akarat választása. Ez a lány menthetetlenül és várakozás nélkül mondott igent nekem, és tévedés ne essék, nem erőszakoskodtam vele. Próbára tettem. Jól van kislány, ha fejlődni szeretnél, akkor gyere, húzd a fejedre a zacskót, és énekelj, énekelj, de nyisd ki a szád. Felveszem hangfelvételre, - mondtam. És azt történt amit vártam, tényleg tisztábban énekelt, egész meghatóan. Az életéért énekelt, ez állt jól neki. Megköszönte, hogy foglalkozom vele, és már másnap akart megint jönni. Azt hittem túl messzire megyünk, de azt hiszem a lány élvezte, ha veszélyben van, és akkor tud produkálni.
Mikor másnap eljött, nem nyitottam ajtót, és dörömbölt ész nélkül. Mindig ilyen természete volt, kis hirtelenharagú, toporzékoló, akár egy ötéves hisztis gyerek, és rettentően türelmetlen, akárcsak én. Hívogatott napokig, és egy idő után nem bírtam, felvettem. A makacssága kezdett lenyűgözni, kezdtem hinni, hogy a lány tényleg elérne valamit, és beleegyeztem, hogy eljöjjön. Annyira hitt nekem, a módszereimben, hogy bármit kérhettem tőle, neki önfejlődést jelentett, nekem – hatalmat. Most kilógattam az ablakon, és úgy kértem hogy énekeljen egy műdalt, Solveig dalát. Még ma is van, ezt hallgattam, míg vártam a tárgyalást. Vonzott a csiszolatlansága, a tiszta hangok ércessége a középmagas berkekben,. Igen, ennek a lánynak jövője van, kezdtem megszeretni, pedig a hangja nem mondható különösebben szépnek. Milyen nevetséges is ez! Évtizedek kiforrottságának orgánuma, a világjárt énekes, az utcákon a zsebében hordja a felvételt, és a boltba menet, is visszajátssza. A Nap lemenőben, a lány haja földnek állt, és fogtam a bokáit a sokadik emeleten. A rituálé mindkettőnk életének értelme lett. Ott szerettem bele a helyzeteinkbe, de nem a lányba, aki egyre jobban rajongott értem.
Megintcsak eljött egy téli napon, hóban gázolva. Szórakozottan raktam a fát a tűzre, és hallgattam. Dalolászott tovább, töltött egy kis bort, és belevágott egy férfiáriába németül. Még tíz éve énekeltem Münchenben a Tannhauserből, és ahogy megfigyeltem, megtanulta utánozni a hangomat.
– Kislánykoromban téged hallgattalak! Anyu felrakott egy cd-t, amin ugyanazt az áriát több operaénekes is énekli, és nekem mindig az tetszett, amin te énekelsz! Kezdett bosszantani a dolog, amikor egy másik férfiáriába is belekezdett. Megállapítottam, hogy rövidebb idő alatt többet fejlődött, mint amit eddig remélhettem volna, és remekül parodizált. Hagytam, hogy folytassa, és csak dobáltam a fát a tűzre. Mégis rászóltam, hogy fejezze be, de ő csak azért sem tette. Hátulról megölelt, és mikor az arca nem tapadt az enyémhez, mert zacskó volt a fején. – Gyere, most te csináld zacskóval! – de nem engedtem. Hagyjon békén, akkor már inkább énekeljen! Elkezdett krákogni, és annyira lebénult, mint amikor először járt nálam. Kötözzem a székhez? Nem! Megtanultad amit lehetett, repülj egyedül. – szóltam rá. És elkezdte a Solveiget, amit először megszerettem tőle, de iszonyatosan hamisan. Az erkélyen állt, és az utolsó pillanatban megragadtam, és elráncigáltam onnét a szobába. Zacskózni akarsz, mi? Tessék, élvezd csak. Énekelj már! És gyönyörűen, ahogy még sosem, annyira belefeledkeztünk, hogy mire észrevettem, már elnémult. Bíztattam: folytasd, de a karjai lelankadtak, ahogy az egész teste. Nem tudtam már elmondani neki, amivel tartoztam neki.
Legalább ezzel, hogy elmeséltem, leróttam valamennyit a számára, tisztelt bírák. Az a tett, amivel segíteni próbáltam egy felnőtt, saját döntésének tudatában levő lánynak, hogy boldoggá teszem az életét, talán nem rossz. Inkább súlyos, de nem a szándékos rossz akarat pártján. Ezzel a lelkem megmenekült, a többiről önök döntenek.
Losonczi Réka
„David, az unalomnál nincs őszintébb szeretet!”
Mondta nekem legjobb pajtásom, János, tegnap este, miközben söreinket kortyolgattuk a téren. Másnap reggelre e kijelentés átszőtte agytekervényeimet, mint valami stréber pók, majd, mint minden túlgondolt éjszaka után, gyorsan megnyitottam bizalmas kis blogomat, melyet gondosan, jelszóval levédve működtettem, magamnak. Titkon persze azt szeretném, hogy majd valaki véletlen hozzáférjen és valamilyen csodával határos módon kiadja az egészet, mondjuk egy könyv formájában. Nem tudom pontosan, miért írom le ezt mindig bevezetésként. Bizonyára a nyomaték kedvéért.
Szóval, az igazat megvallva, vannak kérdések, illetve problémakörök, amik valamiért csak illumináltan foglalkoztatnak. Ilyen például a csillár a szobámban, ami a gravitáció törvényének ellenszegülve, valamiért ferdén csüng, vagy, hogy milyen jó lenne, mondjuk szerelmesnek lenni. Ezentúl viszont, ebből a megállapításból kiindulva fogok csajozni – tisztán is. Majd azt mondom a kiszemelt leányzónak, hogy: „Szia, Cica, tudom-tudom, nem nagyon mondtak még neked ilyesmit, de annyira szeretnék unatkozni veled!” Vagy, hogy: „Cső, Bébi, nem jössz át hozzám, tudod, izé, unatkozni kicsikét?!” Nem szoktam nyomulni, sosem, tényleg, de érzem - a fenébe is -, hogy ez tutira beválna!
Egyébként néha figyelgetem a hosszú ideje párkapcsolatban élő ismerőseimet, és tökre irigylem őket. Ülnek a helyükön rendületlenül, végzik a dolgukat, jól haladnak, eredményesek, a rendszeres szexuális élettől kiegyensúlyozottak. Mint a tízóraitól jóllakott ovisok, csak felnőtt-verzióban. Szinte látom, ahogy az esti menetrendszerű koitusz után lehemperedtek a párjukról, befordultak a fal felé, és húzták a lóbőrt legalább hat órán keresztül. Én meg közben két-három óra villámalvás után, zúgó fejjel ülök mellettük, és legszívesebben leszédülnék a székről, annyira rosszul érzem magam.
Az a nagy megfigyelésem ugyanis, hogy senki más nem tud akkora alázattal bulizni, inni és kábózni, mint a stabil szinglik. Mi vagyunk ugyanis azok, akiknek tényleg az a legnagyobb örömük, ha a hétvégén jól szétcsaphatják magukat. Aztán idővel már ez sem elég, és muszáj hét közben is kezdeni valamit magunkkal. Ha nincs kivel vagy hol, akkor akár otthon is, egyedül. Néha egyébként ülök, nézem a bekészült szingliket körülöttem, és felteszem magamban a következő kérdést: „Édes istenem, vasárnap reggel nyolckor mégis hová spurizunk már többet?!” Mintha nem lenne holnap, vagy több kábítószer a Földön! Aztán persze én is az orrom elé teszem az összegöngyölt kétezrest, és szippantok egy jókorát. Mert végül is miért is ne? Sietnem kellene haza? Vár valaki otthon? Terveztem holnapra bármi értelmeset? (Mármint úgy igazából, nem ám csak úgy, hogy vasárnap délután tök jó volna megnézni a szürrealista képeket a Nemzetiben. Meg előtte azért csinálni egy cigit, mert úgy jobban ütnek. Majd persze szokásosan felkiáltok: „Hoppá, hogy elszaladt az idő, már tuti nem érek oda!” Akkor maradt a cigi - hát rendben. Aztán persze, miközben a másnaptól gyötörve odarohadtok a kanapéra, felemészt a tudat, hogy soha többé nem látjátok már azokat a bizonyos szürrealista festményeket a Nemzetiben.)
Figyeljétek csak meg, hogy a legtöbb szórakozóhelyen kettő után már nem is láttok párocskákat! Eltűnnek, mert értelmes életet élnek, együtt. Meg azért is, mert „pont annyit ittak, amitől még lehet kefélni egy gátlástalant”, hogy David nagybácsikámat idézzem. Bár a régi motorosoknál… No, mindegy. Szóval értelmes életet élnek, már ami a többséget illeti, és kétségtelenül egészségesebbet is. Mi meg, hát inkább hagyjuk is! S onnan lehet a legkönnyebben megkülönböztetni a stabil szinglit a friss szinglitől, hogy az utóbbi még szeret jól kinézni, még bízik abban, hogy majd jól becsávózik vagy becsajozik, vagy legalábbis, hogy ma este tutira történik valami. Mi meg? Mi meg tojunk az egészre, mert már tudjuk, hogy ez rohadtul nem így megy, és hogy az éjszakában szinte csak idiótákkal lehet megismerkedni. Azt meg minek? Akkor már inkább csapjuk szét magunkat együtt, még akkor is kevesebb bűntudattal ébred az ember, mint amikor valaki olyannal, aki… nos, pontosan tudjátok, milyen!
Szóval én már nagyon unom ezt az egész butaságot, amit egyesek éjszakázásnak hívnak. A söröket, a drogokat, a néhány órás ivócimborákat, a bemutatkozás után azonnal elfelejtett neveket, a pultos lányok csalfa mosolyát, az üres cigarettásdobozok tátongó mélységét, a mások ízléstelen öngyújtóit, a lányokat, akikkel úgysem lesz semmi, meg az összes többi mindent, ami ehhez tapad. De ha figyelembe vesszük annak igazságát, amit mondasz, kedves James, akkor én nagyon is szerelmes vagyok az életembe! Úgyhogy borzasztóan, és még annál is sokkal jobban köszönöm.
David M. Gilmore,
A titkos blog szerzője
Matzner Dániel
A metró örök utasa
A legtöbb ember szeret utazni. Sokan azért, hogy lássanak valami újat mást, mint korábban. Másik csoportja a társadalomnak munka kötelezettségei miatt hagyja el szűk környezetét. Mindenkinek van valamilyen célja, ami a fizikai utazás végpontjáról szól. Valójában megérkezni szeretnek, kevés a hely a buszon vagy nagy a tömegnyomor, elzsibbad egy láb, túlságosan monoton és csak a nyűg van vele. A legtöbben várják a technológia fejlődését, hogy csak egyszerűen teleportáljanak, de valószínű, hogy a hoppanálással is megelégednének, csak ne venne el annyi időt, mert hát az drága.
Senki nem foglalkozik magával az utazás szépségével, változik körülöttünk a tér, a táj, az utasok. A folyamat megéléséhez óriási önfegyelemre és apró megnyugvásra van szükség. Ritka az ilyen személy, de él egy ember London külvárosában, akinek a sorsa úgy hozta, hogy naphosszat különböző metrókban utazik. Johnnak 5 évvel ezelőtt szüksége volt munkára, és végzettség nélkül nem sok lehetősége volt olyat találni, ami jól fizet. Egyik nap a metrón ülve lett figyelmes egy szórólapra, amire nagy piros betűkkel volt felírva: „Próbavásárlás”. Ez egy huszonegyedik századi találmány, ami a minőség ellenőrzésre lett kitalálva. Egy álom munkáról beszélünk, az ember felkel, elmegy a megadott szolgáltatóhoz, bevásárol, majd értékeli a folyamatot, és az egészért még fizetést is kap. John gondolkozás nélkül felkapta a papír fecnit, amin a következő szöveg állt: A londoni metrókkal felmerült problémák megoldására keress az LKK próbavásárlót a következő 3 hónapra. Munkaköri kondíciók: monotonitás és terhelés tűrése igényelt. Versenyképes fizetésért és kellemes munkakörülményekért jelentkezni lehet a főirodában”. Nem kellett több motiváció, a következő nap felvételizett.
A hirdetés alapvetően rövidtávra szólt, mert korábbi tapasztalatok alapján nem volt még, aki tovább bírta volna. John átdöcögte Londont, New Yorkot, Párizst és még Hongkongot is. Ez idő alatt kialakult benne egy kép a földalatti világról. Szívéhez nőtt a metrószerelvény sajátossága, ahogy a nagy vasketrec megvédi az utasokat a külvilág bajától és tíz percre csak a zötyögéssel tölti ki a pillanatot. Fellehet ismerni egy várost csak a metrón készült képekről, videókról. Árulkodik az öltözet, az elegancia és az udvariasság. John számára a legérdekesebb különbség volt a tekintet hova tartása. Ahogy haladt keletre az emberek fókuszáló magassága csökkent. Egy napon lehetősége jutott kipróbálni a méltán híres magyar metrókat. Már azon is meglepődött, hogy minden vonalon más kocsi fut, de azt végképp nem értette, hogy miért mindenki a cipője végét nézi. „Ez egy olyan ország ahol a metró még fel is jön az alagútból, de az emberek egy pillanatra se tekintenek fel.” – gondolta kétségbeesetten. Munkaidejének 4. napján már túl volt két kigyulladáson, amikor arra lett figyelmes, hogy a korábban érintett megállónál nyílt egy új átszállási lehetőség. Nem ez volt az első eset, hogy orra előtt avattak fel egy vonalat, viszont még nem találkozott ekkora hatással. Mindenki körülötte felfele nézett, ámuldozott, mosolygott vagy éppen morgott és olyanokat mondtak, hogy – „Erre megérte várni.” vagy – „Cirkusz kellett a népnek mi?”. A levegő elkezdett rezegni, energiával feltöltődött érdeklődő emberek szálltak fel csak azzal a céllal, hogy utazzanak. John korábban olyannal még nem találkozott, hogy rajta kívül vannak mások, akik csak az utazás élményét keresik, erre itt egy fővárosnyi szabadidejében metrózó. Nem is váltott munkahelyet a következő 2 hétre, maradt és élvezte az újdonság varázsát. Azóta ez a pillanat elmúlt, utasunk tovább döcög a metrókon, a szürke napjaiban. Várja és keresi a következő állomását, ahol újra együtt lehet a hozzá hasonlónkkal.
KAPCSOLÓDÓ
2014 őszi szemeszterében kreatív írás kurzust tanítottam a Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiumában, melynek alcíme az volt, hogy „a kreatív szellemtől az univerzális lélekig”. Többek kérésére úgy döntöttem, hogy meghirdetem a kreatív írás kurzust 2015 tavaszára is. A DRÓTon olvashatjátok az előző kurzus részletes leírását, néhány írást, melyet hallgatóim alkottak, és az új kurzus felhívását. Nézzétek meg milyen volt az előző félév és jelentkezzetek a következőre! - Kreatív írás kurzus Budapesten