Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Száraznovember?

Micsoda hülyeség! Mi az, hogy ne igyunk? Száraz november? Száraz? Akkor édes borokat nem iszunk. Igyunk a száraz novemberre! Vagy mégse?

 

Száraznovember?

Kétségtelen, hogy ma már mindennek van világnapja, valóban még a trilobitáknak is (a csütörtök, ahogy ezt megtudhattam), de azért szerintem vannak olyan „napok” és „hónapok”, amelyek nem minden alapot nélkülöznek ahhoz, hogy valami „apropót” kapjanak. Ezen „apropókon” keresztül lehet beszélni komolyabb dolgokról is, és ilyen apropó a száraz november is. Miről beszélhetünk ennek apropóján? Hát arról, hogy
 
mi iszunk mindig és mindenkor, mindenhol és minden alkalomkor és szerintünk ez így van a lehető leges-legjobban. Vagy mégsem?
 
Bárki, magyarul olvasni tudó egyén, ha kissé megerőlteti magát, akkor elolvashatja a „Száraz november” elég világos koncepcióját, amelyet a Kékpont Alapítvány Biopolitikai Műhelye jegyez, s amelyhez a legnagyobb közösségi oldalon keresztül közel 7300 ember csatlakozott. Leírják, hogy mi a céljuk. Világosan. Magyarul.
 
A mértékletesség erényének és az öngondozás gyakorlatának elmélyítése az alkohol iránti sóvárgásban megtalált tanulságok által. Fontos cél a testi és lelki megújulás, az önismeret fokozása, a vágyak megregulázása, valamint az italozás okozta problémák korai felismerése.” (Részlet)
 
Folytathatnánk, de inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, amiről már írtam korábban Az extázishoz való jog, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszémben is, Drogok című versemben is, és most megteszem ebben a cikkben is.
Ma, Magyarországon az egyik legnagyobb probléma – a sok-sok ezer legnagyobb probléma mellett –: a hétköznapi alkoholizmus. Az, hogyha bárhova elmegyünk, bárkivel találkozunk iszunk. Egy sört. Egy felest. Egy fröccsöt. Egy pohár bort. Még egyből nagy baj nem lehet. Ha már így alakult.
 
Nemzeti önképünkhöz tartozik az ivás és a részegség.
 
Részeg költők idéznek a részeg történelemből és pálinkás jóreggelt kívánnak egymásnak a töküres parlamentben a még mindig részeg, vörösfejű politikusok. Piál a Föld, hogy egy klasszikust idézzek, különösen a tízmillió Tibiatya országában.
Igen, most vizet prédikálok, pedig én is szenvedélyes boros ember vagyok. Szeretem a jó borokat, s ha barátaim meg akarnak lepni, akkor Szent-György-hegyről szürkebarátot, Goldmann-féle olaszrizlinget, vagy badacsonyi kéknyelűt, esetleg szekszárdi kadarkát, vagy nagy ritkán Gál Tibor-féle Pinot Noirt, neadjisten Titit hoznak, s aligha állunk fel az asztaltól míg meg nem ittuk a jó bort közösen. Sőt, ha anyósom és apósom kedveskedni akar, akkor házi ágyaspálinkát küldenek Szegedről, folytathatnám. Én ezeket az italokat bizony mind meg szoktam inni, s nem is esnek rosszul, azt elhihetitek. Sőt, kedvenc versem Békássy Ferenctől a Bacchus. Csakhogy.
A helyzet az, hogy a „helyzet” irtózatosan rossz Magyarországon alkohol-ügyben. Nem csak azért, mert miközben a világ legjobb borai itt készülnek, és sörökből is egyre több figyelemre méltó próbálkozás akad, a pálinka pedig – számomra kissé túlzásba menően – nemzetpolitikai üggyé nőtte ki magát, addig a magyar emberek jelentős része úgy alkoholista, hogy olyan szeszeket iszik – nap, mint nap –, melyek maximum a címkéjükön láttak gyümölcsöt.
 
Nem csak mérték nincs, hanem a minőség is ritka.
 
Javaslom, hogy mindenki menjen el a legközelebbi kis közértbe, és szembesüljön azzal a szomorú ténnyel, hogy a pénztárnál – a csokik felett – ott vannak a kisüveges égetett szeszek, vagy más néven tüskék. Széles választékban. Mert van rájuk kereslet. Ezek a kis üvegek folyékony mérget tartalmaznak, amelyekkel saját magunkat irthatjuk és irtjuk is ki. Azok az emberek, akik pedig ideáig jutnak: nem elítélendőek, hanem segítségre szorulnak.
 
Van persze az alkoholizmusnak finomabb, láthatatlanabb, mérgezőbb változata is: a hétköznapi alkoholizmus.
 
Mint például, amiben én is szenvedek. Nekem ugyanúgy problémáim vannak azzal, hogy elutasítsam a pohár bort, a sört, a felest, ha megkínálnak. Hiszen old. Hiszen jól esik. Az egyik ok ez volt, hogy elköltöztem Budapestről. Pesten ugyanis bárhová-bárkivel találkozni mentem mindig ittam-ittunk. Hétköznap is. Éppen úgy, ahogy családi összejöveteleken. Mindig iszunk. Mindenhol. Minden alkalom megfelelő arra, hogy lerészegedjünk, vagy legalább igyunk. Van miért. Most például igyunk a száraz novemberre! Okot a legkönnyebb találni. Ez a helyzet. Velem is, minek tagadjam? Ez van.
Csakhogy ez így nem jó. Nem azzal van a baj, hogy néha a barátainkkal finom és jó borokat, vagy igazán jó sört iszunk. Még csak az se gond, ha néha egy-egy finom pálinka lecsúszik. Hanem, hogy nincs szünet. Mindig, mindenhol iszunk. Minden nap, minden héten, minden hónapban iszunk.
S valóban, konkrétan hülyének néztek, amikor aztán teázni hívtam embereket. 
 
A mérték és a minőség hiányzik az életünkből és ez csak tükröződik az alkoholhoz való viszonyunkban.
 
Éppen ezért végtelenül fontos egy-egy ilyen kezdeményezés, mint a „száraz november”. Nem nevetséges, hanem fontos.
Egy hónapig nem inni. Nem is hangzik olyan rosszul, ha jobban belegondolsz.
És az, hogy mások is veled „nem isznak” megerősíthet elhatározásodban. Hiszen gyengék vagyunk. Én legalább is nagyon gyenge, nem olyan erős, mint azok, akik mindig tudnak inni. Nem bírom a sok szeszt. Beteg leszek tőle. Négy deci bornál több már megárt. Igen, a nagy borosnak. Lehet nevetni, van mit kacagni rajtam, hiszen szeretem a jó bort, szeretek barátaimmal jókat borozgatni. Talán, azért mert borral kezdődik és borral végződik a nevem. Talán csak, mert magyar vagyok. Talán, mert borozgatni tényleg jó.
De legalább olyan jó mértéket tartani. Legalább olyan jó úgy dönteni: ha nem akarok, akkor egy hónapig nem iszom.
Nevess ki, de ne vess meg.
 
 

 

KAPCSOLÓDÓK

Az extázishoz való jog, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában

Az igazság az, hogy Baudelaire és Ady azzal a rettenettel szembesült, amit Edgar Allan Poe és H. P. Lovecraft annyira jól leírt, és ők rettegés helyett, terápiát kerestek, amihez a megfelelő szert maguknak a hasisban és a borban találták meg.” - 1919-ben ezen a napon halt meg Ady Endre. Ez alkalomból elolvashatjátok a DRÓTon Az extázishoz való jog, avagy Baudelaire és Ady a Pimodán Palotában című esszét Weiner Sennyey Tibor Az elveszett királyság című, 2015-ben megjelent könyvéből. Ha tetszett: adjátok tovább. -


 

„Írhatok az alkoholizmusomról is?” – részlet Kő Boldizsár új könyvéből 

Édesapa gyermekkoromban gyakran mondott el egy viccet, mely így hangzott: a magyar értelmiséginek két útja van, az egyik az alkoholizmus, a másik sajnos járhatatlan.” - Kő Boldizsár, aki Magyarország sokak szerint legszebb és legismertebb játszótereit tervezi, különleges könyvvel jelentkezik Karácsony előtt. A Belső Tárlat nem csak alkotásainak hátteréről, művészetének gyökereiről beszél, hanem saját életéről is őszintén, tisztán, kendőzetlenül. A könyvet pénteken mutatják be a Szarka Fedor Guido képzőművész tervezte társasjátékkal együtt. A bemutatóig két részletet olvashattok a műből, mintegy kedvcsinálóként. Az első részletben a művész egykori alkoholizmusáról és az onnan kivezető útról beszél. Ha tetszett: adjátok tovább és gyertek el a bemutatóra. -


 

 

 

  • alkohol
  • függőség
  • mentálhigénia
  • Élet