Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Stein Aurél és a Gyémánt Szútra

De nem gyakori jelenség-e a fölfedezések történetében, hogy a valóság egy álomnak köszönheti fölbukkanását? - kérdezte Kőrösi Csoma Sándor kapcsán Stein Aurél, miután a feltételezett és kiszáradt őshaza mélyén megtalálta az első nyomtatott könyvet.

Weiner Sennyey Tibor Magyar Buddha előadásainak második részének esszé változatát olvashatjátok a DRÓTon.

Weiner Sennyey Tibor
Stein Aurél és a Gyémánt Szútra,
avagy Stein Aurél és a kiszáradt őshaza mélyén megtalált első nyomtatott könyv

Az alábbi írás a Magyar Buddha című öt előadás második előadásának esszé változata. A teljes előadást a Buddha FM-n hallgathatjátok meg A következő előadás 2018. április 5-én lesz, 17:15-tól a Művészet és Élet Alapítvány központjában /1056 Budapest, Váci utca 40. I/7. (23-as csengő.)/ Mindenki egyedül, teljesen egyedül van, avagy Lénárd Jenő és a Dhammó címmel. Részletek a DRÓTon itt. Gyertek!


„De nem gyakori jelenség-e a fölfedezések történetében, hogy a valóság egy álomnak köszönheti fölbukkanását?”
Stein Aurél Kőrösi Csoma Sándorról

1.

    Stein Aurél a magyar tudomány egyik legfontosabb és legnagyobb alakja. Különösen kedves ez a nagyság, ha belegondolunk, hogy a majdnem nyolcvanegy évet élt kiváló tudós, aki számtalan embert próbáló expedíciót vezetett, mindössze 162 centi magas volt. Stein Aurél egyébként egész életét úgy élte le, hogyha mi, későbbi korok gyermekei visszatekintünk rá, akkor egy végtelenül szimpatikus, kedves, önfeláldozó, de azért nagyon is céltudatos valódi hőst láthassunk benne. Számtalan életrajz jelent meg róla magyarul és angolul is, elvégre angol polgár lett, sőt „Sir”, amit tekintve, hogy a British Museum-ot mennyi és milyen értékes kincsekkel gazdagította nem is csoda.

Stein Aurél azonban sokkal inkább volt egész életében angol és magyar, minimum kettős identitású.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy minden alkalmat megragadt, hogy szülőhazájába hazalátogasson, előadásokat tartott Budapesten, legtöbb könyve megjelent magyarul is és szoros kapcsolatot tartott fenn a magyar tudományos világgal is. Szomorúan követte a harmincas években hazája radikalizálódását, segített egy zsidó származású, tehetséges fiatal kutatónak - Fábri Károlynak -, egyébként ő volt az első és egyetlen, aki expedíciót vezethetett Steinnel, s aki később Indiában telepedett le, számos izgalmas könyvet írt az indiai táncokról, ruhákról és főleg szobrokról. Stein maga is zsidó származású volt, bár őt már a zsidó asszimiláció jegyében evangélikusnak keresztelték, s a keresztségben a Márk Aurél neveket kapta. Ez a szülői elhatározás, amely az ókori filozófus-császárra, Marcus Aureliusra utalt Stein életében tudatosan és vállaltan irányt adott, s a magyar műveltség mellett, szervesen beépült az összeurópai klasszikus műveltség-eszme, amely ókori latin és görög szerzők ismeretét, történelem és a humanitás szeretetét jelentette. Már tanuló korában érdeklődve hallgatta Nagy Sándor hadjáratainak legendás történetét, s ennek később igen komoly szerepe lett életművében.
    Ahogy Szörényi László kiemeli Stein drezdai gimnáziumi éveiről szólva:

„Itteni tanárai közül dr. Haussmann tette rá a legnagyobb hatást. Ő adta a kezébe Arrianoszt, Nagy Sándor görög történetíróját; ettől kezdve a makedón világhódító lett az ifjú legfőbb ideálja, és talán akkor fogamzott meg benne az a gondolat, hogy végigköveti kedves hőse útját Indiáig.”
Szörényi László: Stein Aurél. Ázsia halott szívében. Helikon. 1985. 439. o

    Szerencsénkre azonban nem világhódító hadvezér, hanem világot megismerő és megismertető nagyszerű tudós lett, aki hihetetlen életművet tett le az asztalra.
    Mi volt Stein Aurél életműve?
    Nem csak földrajzi felfedezések, jelentős régészeti feltárások és egészen elképesztő kalandok. Ennél sokkal több.   

Stein Aurél azon magyar tudósok közé tartozott, akinek kutatásai egy olyan tanítást tesznek számunkra megragadhatóvá, személyessé és közelivé, amely a világon egyedülálló.

Mindeközben pedig Stein életével és művével egyaránt felhívta a figyelmet, hogy hazafinak lenni, az őshazát és az ősöket keresni nem jelenti azt, hogy az ember beszűkül egy-egy nacionalista téveszmébe. Sőt.
    Továbbá Stein Aurél azon kevés tudós közé tartozik, aki teljesen világosan értette, hogy élet és irodalom, történelem és irodalom, sőt földrajz és irodalom nem elválasztható, hanem nagyon is összefüggő tudományok, amelyek egymásra támaszkodhatnak és így is kell őket tanítani, tanulni, megérteni. Ennek köszönhetően fejlesztett ki egy különleges képességet, amelyet ő „topográfiai tudatosságnak” hívott, vagy ahogy Susan Whitfield írja:

„Túllátott az őt körülvevő pusztaságon, és évezredek történetét, hatalmas kultúrákat, masírozó seregeket, zarándokló szerzeteseket, képzett művészeket és mesterembereket, utazó diplomatákat, kínai hercegnőket, buddhista írnokokat, nomád harcosokat és útonállókat látott. Képzelete benépesítette a tájat, s ez a képzelőerő az általa „topográfiai tudatosságnak” hívott látásmóddal párosulva fáradhatatlan kíváncsisággal vitte előre.”
Susan Whitfield: Stein Aurél, a selyemút felfedezője. Aranyszarvas. Budapest . 2004. 27. o. 

    Stein közvetlenül tanulmányai után Angliába utazott, ahol első útja a Kőrösi Csoma Sándor hagyatékát gondozó és 1885-ben azt angolul és magyarul kiadó Duka Tivadarhoz vezetett, aki beoltotta Steinbe Csoma tiszteletét és hősiességének nagyrabecsülését. Ennek jelentősége legalább olyan nagy, mint klasszikus műveltsége, vagy katonai kiképzése.
Sok évvel később e találkozás után Duka Tivadarról írott emlékbeszédében Kőrösi Csoma Sándorról hosszasan megemlékezik Stein.
A most következő Stein Aurél idézet jelentőségét növeli, hogy

„Halász Gyula, műveinek magyar fordítója, többször felkérte Stein Aurélt, hogy a rádióban beszéljen életéről és munkájáról. Ő ezt szerényen mindig visszautasította azzal, hogy lehetséges mondanivalói (azon kívül, amit elmondott könyveiben) aligha érdekelhetnék a magyar közönséget.

Végül mégis vállalkozott egy háromperces előadás megtartására, amelyet 1937 szilveszter napján rögzítettek, és jelenleg is megtalálható a Magyar Rádió hangarchívumában.

Ezen, a hangját megörökítő egyetlen felvételen Stein Aurél Kőrösi Csoma Sándorról beszél. Az akkor hetvenöt éves Stein Aurél megragadva az alkalmat, hogy a legszélesebb közönséghez szólhat, ismét visszatért az Emlékbeszédhez, s annak rövid részletét olvasta fel, egy olyan összefoglalást adva, ahol a népe eredetét áldozatok árán kereső Csoma alakja elevenedik meg. Ez volt Stein Aurél utolsó magyarországi nyilvános szereplése”.
Kelecsényi Ágnes: Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos Stein-dokumentumok az MTA könyvtárában.
Magyar Tudomány. 2010/1. 26. o.

    Kérésemre a Magyar Rádió hangarchívumában a rádió munkatársai megkeresték ezt a felvételt - hála és köszönet nekik -, s valóban hallhatjuk Stein Aurélt, amint 1937 szilveszterén,  egyetlen fennmaradt hangfelvételén, midőn utoljára járt életében hazájában, nem másról, mint természetesen Kőrösi Csoma Sándorról beszélt.

   Azt írja (és mondta) tehát Stein, hogy Csomáról, hogy

„Kasmíri kedves alpesi tanyámról letekintve a másfélezer méterrel lejjebb kanyargó Szind folyó zöldellő völgyére, mily gyakran ráterelődtek gondolataim a szegény magyar vándorra, a ki 1822-ben és a rákövetkező évben itt haladt el a Nyugati-Tibet főhelyére, Leh városába vivő útjában!
Eredeti célja az volt, hogy a Karakorum-hágóin át Kínai-Turkesztánba hatoljon, Közép-Ázsia legbelsőbb medencéibe, ahol úgy remélte, ráakad nemzete vándorlásának és azoknak a hunoknak nyomaira, akikkel a székely néphitre támaszkodva szerette összeköttetésbe hozni a magyarság eredetét. Az a határozott értesülés, hogy „a Jarkandba vivő út igen nehéz, költséges és veszélyes keresztény emberre”, Csomát Lehből visszatérésre kényszerítette. Így hiúsította meg a sors egy terv megvalósulását, amely úgy látszik, hivatva lett volna, hogy száz esztendővel megelőzze az én régészeti munkásságomat.
Kétségtelen, hogy ami a szegény magyar tudóst Scythia ultra Imaumba vonzotta, nem volt egyéb vakmerő reménynél olyasvalamire, amire nézve az ő idejében bajos lett volna még csak hozzávető alapra is találni. De nem gyakori jelenség-e a fölfedezések történetében, hogy a valóság egy álomnak köszönheti fölbukkanását?”

Stein Aurél: Duka Tivadar emlékezete. 1913. Ázsia halott szívében. Helikon. 1985. 404. o.

    Stein Aurél tehát kimondva-kimondatlanul elődjének tekintette Kőrösi Csoma Sándort, mint annyian mások, akik erre a nehéz vállalkozásra adták fejüket. Mi sem jellemzőbb, hogy oly sok mindenben hasonló sors jutott neki is, bár lényegesen több szerencsével, ami a reinkarnációban hívő buddhisták szerint az előző életekben felhalmozott erényeknek köszönhető, míg mások szerint Stein kiváló egyéniségének, elképesztő szervezőerejének és körültekintésének.

2.

    Stein Aurél ugyanis - ellentétben Kőrösi Csoma Sándorral - igyekezett az amúgy irtózatosan nehéz és kemény expedícióit a lehetőségekhez képest kellemesebbé varázsolni, ahogy azt Felföldi Szabolcs megjegyzi:

„(…) a cawnpore-i Elgin sátor, a Zeiss szintező, a Reeves távcsöves irányzó vagy éppen a Stormont nevű cég által gyártott modern Klondyke vagy Arctic típusú kályha - ha kis mértékben is, de - mind-mind hozzájárultak Stein expedíciós sikereihez. Akárcsak az 1902-ben piacra dobott és a Stein által lelkesen használt kukta, a Cadbury csokoládé vagy a Jaeger által kifejlesztett modern alsóneműk (jégeralsók).”
Felföldi Szabolcs: Stein Aurél. Palatinus. 2015. 117. o.

    Biciklizni is csak azért nem tanult meg, mert „szégyenletes dolognak” tartotta, tekintve, hogy ellentétben sok mással, felnőttként már nem ment neki könnyen és nem is látta értelmét, hiszen főleg pónikon lovagolt expedícióin. Viszont az állatokhoz való nagyon erős és pozitív kapcsolódása azon is tetten érhető, hogy mennyire aggódott egy-egy sivatag átkeléskor lovaiért és tevéiért. Sőt, egyik kedvenc póniját, amikor bajba kerültek, úgy próbálta életben tartani, hogy megitatta vele utolsó üveg portói borát, sajnos mindhiába. Még ennél is jellemzőbb az a hét generációnyi - egy kivételével - foxterrier, akik mind a Dash névre hallgattak és többet tudunk meg az útleírásokból róluk, mint magáról a tudósról, aki azokat írta. Mind a hét kutyája közül egyébként a második Dash volt a leghíresebb, aki elkísérte Steint a második expedíciójára, amely két évig és nyolc hónapig tartott, s ezért kiérdemelte a „Dash the Great” nevet. A kutyáknak egyébként külön honlapot szenteltek, ami nagyon szimpatikus, pláne, hogy ezek a kutyák voltak Stein Aurél elsődleges támaszai, segítői - természetesen anyagi szponzorai, tudós barátai, szakácsai, térképészei, tolmácsai, katonái és hordárai - mellett, mert mint említettem,

csak egyetlen egy alkalommal vitt magával társat, a magyar Fábri Károlyt, egyébként mindig egyedül vezette expedícióit.

S bár támogatta, amikor már tehette és fenn tartotta a kapcsolatot Bécsben és Belgiumban élő magyar rokonaival, szoros barátságot ápolt az emigráns Duka Tivadarral, az Erasmust kiadó angol Percy Allan-nel és másokkal, de soha sem nősült meg, nem lett családja.
    Életét a felfedezésnek szánta.
Elszánt és megszállott volt, mert az, amit ő vállalt máshogy nem volt megvalósítható.
    Mit vállalt?
    Azt, hogy életre kelti „Ázsia halott szívét” és annak dobogásából megfejti a múltat és megérti jelenünket. Sőt, valami olyasmire figyelmeztet a jövő kapcsán, ami Magyarország szempontjából fontosabb, mint bármi más.
    De haladjunk sorrendben.
A második expedíciója során, Lóczy Lajos és Széchényi Béla  korábbi felfedezőútját követve, 1906-1908-ban a Góbi sivatagon át haladt és eljutott a Takla-Makán északi térségébe. Dunhuangba ért, itt ismerkedett meg Vang Jüan-lu apáttal és miután lyukat beszélt az apát hasába, utalva arra, hogy ő a híres kínai utazó Hszüan-cang nyomában jár, már-már reinkarnációja, továbbá megvillantva némi ezüstöt is,

sikerült feltárnia az apát által pár évvel korábban megtalált Ezer Buddha Barlangtemplomokban azt az elképesztő kéziratgyűjteményt, amely méltán tette világhírűvé.

Az Ezer Buddha barlangokról, az ott talált falfreskókról, szobrokról, zászlókról, kézirattekercsekről Stein Aurél óta és nyomán számtalan könyv és tanulmány született. Mindegyik kiemeli, hogy a legnagyobb felfedezés a legrégebbi teljes nyomtatott könyv megtalálása volt, s ez a könyv nem más, mint a Gyémánt Szútra, amelyen ezt a kolofont találjuk: 

„Áhítattal készült Vang Csie által egyetemes szabad használatra a szülei nevében a 9. Hsziantong év 4. hónapjának 15. napján [868. május 11.].”
Gyémánt Szútra. 868.

    Vagyis a tekercset 587 évvel korábban nyomtatták, mint Gutenberg az első Bibliát, ráadásul, ahogyan azt Francis Wood is megállapítja, és bemutatja a restaurálás folyamatán keresztül a nyomtatvány már egy kiforrott nyomtatási eljárás terméke, tehát valószínűleg jóval korábban is készítettek hasonló tekercseket. A Gyémánt Szútra Stein Aurél által feltárt példánya ma British Library-ban található, a világhálón keresztül is kutatható, s az említett Francis Wood külön könyvet szentelt neki. Megjegyzem az angol kutató nagyon óvatosan nyúl magához a szöveghez, s ahelyett, hogy lefordítaná vagy korábbi angol fordításokat mellékelne hozzá, inkább csak egy rezümét ad arról, hogy maga a felfedezett szútra nagyjából miről is szól.
    A Dunhuangban Vang Jüan-lu apát által Stein Aurél elé kiterített Gyémánt Szútra kínai fordítása volt a szanszkrit eredeti szövegnek, bár pontosabb azt mondani, hogy kínai átköltése. A fordító (vagy átköltő) nem más volt, mint a IV. századi Kumardzsíva (344-413), aki a Tarim-medencéből származott el, Kasmírban tanult, visszatérve a kínai császár meghívta udvarába, ám útközben elfogta és nem engedte tovább Lü Guang tábornok. Tizenhét év után - amely évek alatt nagyon jól megtanult kínaiul - a hadsereg kényszerítette ki a mester elengedését. Képzeljük csak el, hogy

a kínai császár hadsereget küldött egy filológusért!

Micsoda idők! Végül 401-ben érkezett a fővárosba, ahol végre a császár mellé került, aki annyira megkedvelte, hogy állítólag szerette volna átörökíteni tehetségét, ezért tíz ágyassal ajándékozta meg, akiket vele egy kolostorban szállásoltak el.
    Milyen különleges tehetsége volt Kumaradzsívának, amiért sem a tábornok, sem a császár nem nélkülözhette segítségét?
    Kumaradzsíva, bár nem az anyanyelve volt a kínai, nagyon jól ráérzett arra, hogy a mahájána buddhizmus szövegeit hogyan kell kínaira átültetni, s kiemelkedő filológiai tudása, különösen pedig a korábbi buddhista indiai bölcsek írásainak ismerete, sokban segítette, hogy pontosan tudta mihez és hogyan kell nyúlnia. Elsősorban Nagardzsúna a II. századi filozófus és Asvagósa I. századi költő írásait használta sorvezetőül, keresve a buddhizmus magját és lényegét. Éppen úgy, mint a Kínából Indiába a IV. században útra kelt Fa-hszien (337 – 422) és a legendás VII. századi Hszüan-cang (602 – 664), akik eljutottak a legendás könyvtárba és egyetemre, Nálandába, hogy megszerezzék, lefordítsák és elsajátítsák a buddhizmus alapszövegeit. Utóbbi kettőre egyébként Stein Aurél is hivatkozott, sőt Hszüan-cangot szabályosan őrangyalának tekintette, akinek nyomdokaiban járt, a dunhuangi apát ezért is adta át neki a húszezer kézirattekercset, ami a könyvtár csak egy része volt.
    Egyébként is

jellemző volt Stein Aurélra, hogy nem csupán irodalomnak vette Arrianosz, Marco Polo, Fa-hszien, Hszüan-cang és mások klasszikus útleírásait, hanem több esetben is beazonosította az ezen szerzők szövegeiben szereplő helyszíneket, eltűnt városokat, erődöket.

Különleges pillanat lehetett, amikor az Ezer Buddha barlangjában az egyik falfestményről egyszer csak az ezerkétszáz évvel korábbi, védőszentnek tekintett utazó-ős, Hszüan-cang kacsintott vissza rá.
    A Gyémánt Szútra szövegének ilyentén való áramlása, amely Kína és India között történt önmagában még csak arra mutatna rá, hogy a két nagy birodalom között

a Selyemúton keresztül, nem csak anyagi, hanem szellemi áramlás zajlott évezredeken keresztül, Stein azonban bebizonyította, hogy még ennél is sokkal többről volt szó.

Nem csak India és Kína között zajlott ez az áramlás, hanem Mongólia, Tibet, sőt Európa és a Közel-Kelet között is, végig a Selyemúton. A Selyemút tehát nem csak gazdasági, hanem kulturális ütőere is volt az ősi világnak. Az említett topográfiai tudatosság révén átlátta, hogy miközben birodalmak keletkeztek és tűntek el az évszázadok során, a szellem ezeken a nagyon is látható folyósokon áramlott, s ősi eszmékre újabb eszmék épültek. Régészeti feltárásainak gazdagsága és sokszínűsége mind ezt támasztják alá, továbbá azt is, hogy a különböző népek között is állandó kapcsolat volt és amikor éppen nem ölték egymást, hanem képesek voltak egymással együttműködni, akkor csodálatos dolgokat alkottak.
    Stein Aurél azt bizonyította be, hogy az ókortól kezdve

a Selyemút mentén létezett egy jóértelemben vett multikulturalizmus, amelyben megértésre és együttműködésre törekedtek, s amelynek igen szörnyű dolgok vetettek véget, mint háborúk, járványok, vagy a világ orientálódásának változásai.

Dunhuang barlangjai például közel egy évezreden át zarándokhelynek számítottak a Selyemút mentén, de mivel előbb az északi útvonalra terelődött át a karavánok forgalma, majd pedig a tengeri hajózásra, így elhagyatott, elfelejtett hely lett, amit már-már betemetett a homok, mint oly sok romvárost, amelyeket éppen Stein talált meg a Tarim-medence sivatagjában. Ez a száraz sivatagi levegő, az ujgurok lakta, hegyektől ölelt ország különösen kemény éghajlata volt az, amely konzerválta a régészeti leleteket, egyszerre nehezítve és mégis segítve Stein munkáját. Ugyanakkor ez az éghajlat gondolkoztatta el, egy sokkal messzebbre mutató földrajzi elképzelését illetően.

3.

    De visszatérve a régészeti feltárásaihoz Stein Aurél soha nem adta fel, hogy Kőrösi Csoma Sándor korábbi elképzeléseinek az őshazát illetően utána ne járjon. Amikor Csomáról beszélt a Duka Tivadarról szóló emlékbeszédében, pontosan tudta, hogy a modern  összehasonlító nyelvészet már sok elképzelését meghaladottnak tartotta, ezért védelmébe vette, és figyelmeztetett, hogy Csoma úgy kutatott és állított össze tibeti nyelvtant és tibeti-angol szótárt, hogy előtte senki sem tette ezt.
    Természetesen

Stein Aurél sem talált sem őshazát, sem ősmagyarokat az ujgurok között, mégis két alkalommal is visszatért egy ősi ujgur főváros temetőjéhez,

Asztana (Ilihot vagy kínai nevén Gaucsong) városába, ahol a VI. századi temetőben olyan mumifikált holtakat talált eltemetve, akik erősen emlékeztették azokra, akik Árpád népével érkezhettek a Kárpát-medencébe. Ugyan vitatták Stein ezen elképzeléseit, mégis elgondolkodtató, hogy olyan „halotti szemüvegek és részleges lótemetkezési szokásra utaló jelek kerültek elő, mint a magyarországi honfoglalás kori sírokból”.
    Stein végül azt írta, hogy

„Befejezésül fűzzük hozzá ehhez, hogy ilyesféle képességről (mint az indoárják Indiában - megj. wst) — bár jelentékenyen módosított értelemben — ismét és ismét tanúságot tettek Ázsia és Európa történetében a török faj kicsiny, de szívós erejű néptörzsei.
Hiszem, hogy ezek közé sorolhatjuk törzsökös részét azoknak is, akik Árpáddal együtt jöttek be ide magyar földre. Ahol csak fejlettebb műveltséggel érintkezésbe jutottak a meghódított tájakon, azt készséggel átvették. De azért értettek ahhoz is, hogy magukba olvasszák e föld korábbi lakóit és beléjük csepegtetvén öröklött politikai szervező érzéküket, új nemzeti egységet tudtak teremteni s megőrizni immár egy évezreden át.”

Stein Aurél: Az indo-perzsa határvidék ősi története a földrajz és újabb kutató-utazások világában. Budapest, MTA, 1935. 26. o.

    Vagyis Stein Aurél azt állította, hogy az Árpáddal érkező honfoglalók egy része, a magyarság vezető törzsei, ha fejlettebb műveltséggel érintkezésbe léptek azt átvették, a meghódított népeket, ha tehették magukba olvasztották, s új nemzeti egységet teremtettek sokféleségükből.

Mai szavainkkal úgy mondanánk ezt, hogy az ősmagyarság kevert, multikulturális, az őshazától a honfoglalásig folyamatosan migrációban élő nép volt, akik valószínűleg nem csak magyarul, hanem több nyelven is beszélhettek.  

    Ugyancsak komolyan megfontolandó az, amit a Belső-Ázsia általános kiszáradásának kérdése címmel írott tanulmányában kifejt, s bár látszólag földrajzi kérdéseket feszeget, arra utal, hogy a Tarim-medence valószínűleg virágzó völgy volt valaha, ám részben az emberi tevékenység, részben az éghajlat változás nyomán kiszáradt, elsivatagosodott.
    Mindez nem mellesleg tökéletesen egybevethető a Kőrösi Csoma Sándor által elsőként feltárt Kala csakra tantrában (az idő kerekéről szóló tanításban) említett  Shambala-mítosszal. Elgondolkodtató továbbá a földrajzi hasonlóság és persze a különbség is a vizsgált táj és hazánk között, különösen most, a XXI. század hajnalán, amikor a globális felmelegedés következtében éppen az édesvíz válik legértékesebbé a világban.
    Vajon elképzelhető-e, hogy a vándorló lovas nomád népek egy része, éppen ebből a régióból szakadt ki, az általános kiszáradás részben ember okozta természeti katasztrófájának következtében? Lehetett ez persze természeti katasztrófa is, de az elmúlt évezredekben már inkább valószínű, hogy az emberi tevékenység - például erdők kiirtása, tűzzel való vadászat (v. ö. Johan Gouldsblom: Tűz és civilizáció könyve), de akár felelőtlen öntözés, stb - és más környezeti hatások következtében végbement folyamat? Vagyis lehet, hogy a Takla Makán sivatag részben az emberiség tevékenységének következménye, ahogy más sivatagok is. Tegyük hozzá, hogy éppen a Kőrösi Csoma Sándor által feltárt Kála-csakra tantrában megemlített Shambala mítosz egyes változatai Shambala utópisztikus birodalmának eltűnéséről, megsemmisülésről szólnak, ahol valójában arról beszélnek, hogy a spirituális korrupció eredményeként tűnt el az ideális állam, a tibeti buddhizmus olvasatában azért, mert leléptek a Buddha által tanított dharma útjáról, amely egyáltalán nem zárja ki, hogy azért, mert felperzselték az erdőket, tönkretették a természetet.
    Így tehát lehetséges, hogy őseredeti okként ember által okozta természeti katasztrófa indukálta a lovas nomád népek kirajzását, majd pedig a különböző törzsek keveredése és összeforrása lévén létrejött vándorlás, nem egyszer menekülés eredményeként beszélhetünk honfoglalásról és magyarságról. Olyasmiről van szó tehát, hogy a globális ökológiai katasztrófa, amely emberek millióinak vándorlását eredményezi napjainkban, már sokkal korábban, évezredekkel ezelőtt megkezdődhetett lokális katasztrófák és változások révén, s mi magyarok éppen ennek vagyunk a közvetett következményei. Magyarságról ugyanis a honfoglalásig és államalapításig akár tetszik ez, akár nem, de problémás beszélni. Valószínűbb, hogy törzsszövetség volt, amelynek csak egy része, igaz valószínűleg vezető része, mint az Árpádok például, voltak magyarok, s ők sem úgy lehettek magyarok, mint ahogyan ez a magyarság tudat bennünk, a XIX. század nemzeti  érzelmeinek ébredése után a XXI. században él. Stein szerint az ősmagyarok türk eredettel, Csoma szerint hun gyökerekkel, mások és a modern tudomány szerint további uráli kapcsolódásokkal, ám legvalószínűbben mindezzel együtt voltak magyarok az ősmagyarok. Úgy sejtem, hogyha ma találkoznánk velük nagyon meglepődnénk, micsoda változatos társasággal találnánk magunkat szembe, és egészen biztos, hogy sokáig tartana, míg ezerévnyi nyelvi változás okozta különbséget legyűrnénk. Úgy tűnne nem is ugyanazt a nyelvet beszéljük, nem is ugyanaz a nép vagyunk. Pedig de. Semmi sem jellemzőbb ránk, mint éppen ez a sokféleség, s valószínűnek tartom, hogy az ősmagyarok ezt sokkal könnyebben elfogadták volna, ahogy elfogadták a kabarokat, később a jászokat és a kunokat is, mint a mai magyarság integrálni és tolerálni már képtelen jelentős része.
    Mi kell ahhoz, hogy egy nép integrálni és tolerálni tudjon?
    Műveltség.
    A magyarság legfőbb erőssége éppen az lehetett, amire Stein Aurél is megpróbálta felhívni a figyelmet, ez pedig a műveltség.

4.

    Végül emlékeztetnünk kell Stein Aurél klasszikus műveltségére és utolsó expedícióira, amelyeket már több mint hetven évesen tett Irán és végül a hőn áhított Afganisztán területére. Stein ugyanis ezen az útjain Nagy Sándor hódításainak legendás helyszíneit azonosította be, felhívva a figyelmet arra a mérhetetlen hatásra, amit Nagy Sándor nyomán Ghandarában letelepedő hellenisztikus műveltséggel bíró görög hódítók gyakoroltak az indiaikra és viszont.
    Mit adtak az indiaiak a görögöknek?
    Főleg a szkeptikus és sztoikus bölcsességet, vagy az általunk antik szkepticizmusnak hívott filozófiai álláspontot. Nagy Sándorral ugyanis számos görög filozófus is elérte Indiát, mint például Pürrhón (I. e. 360 – I. e. 270), aki gümnoszofistákkal (vagyis jógikkal) és taoista bölcsekkel találta szembe magát, érkezése után tíz évvel később hazatérve Európába az egyik első szkeptikus filozófus lett. Diogenész Laertiosz azt írta Pürrhónról, hogy a közömbösség, a magába zárkózás, elvonulás az emberektől és a lemondás minden versengésről volt rá jellemző. „Mindig ugyanabban a lelkiállapotban volt.” A nemes egykedvűség állapotában.
    Mit adtak a görögök Indiának?
    Elsősorban Buddhát, mármint azt ahogy Buddha kinéz, Buddha testét, az úgynevezett Buddho-rupamot. Lénárd Jenő (1878-1924) a Buddháról és Buddha tanításáról szóló magyar nyelvű könyvek közül mindmáig az egyik legjobbat, a Dhammót író szerző, aki Krúdy Gyulára óriási hatással volt, s akiről még később lesz szó, azt írja:


„Míg (Indiában az) architektúrában a túlterheltség az, mely a részletek ezerszeres ismétlésében, az emberi munka és idő csekély értékelése folytán pedig a kidolgozásnak az unalomig való túlhajtásában nyilvánul, a szobrászatban éppen a klasszikus, tömör egyszerűség az, ami meglep. Ez a görög plasztika legjobb művészeire emlékeztető nemes egyszerűség van meg abban a(z ősi) Buddho-fejben, melyet laikus ember első pillantásra görög, nem pedig ind műnek tarthatna;

lehetséges, hogy a mester görög befolyás alatt állott.

Hiszen a Nagy Sándor hátrahagyott seregei egy évszázadnál tovább éltek az Indus-folyó partjain Menandrosz (szanszkritul Milinda) király haláláig és könnyen lehetséges, hogy valami kölcsönösség kifejlődött, hasonlatosan ahhoz, mely az azon korokból reánk maradt érmeken és pénzeken mutatkozik: a görög felírású oldalon van a Buddho képmása (…)”
Lénárd Jenő: Buddho-rupam. 1913. Közöltük: Irodalmi Jelen. 2009. szeptember 23.

 

    Lénárd 1913-as elképzelése ma már buddhista művészettel foglalkozók számára szinte közhely, korában azonban egyedi volt. Hiszen köztudott, hogy Buddha és a Tan ábrázolása évszázadokon keresztül leginkább a lábnyom, az oroszlán és a Tan Kerekének ábrázolásában merült ki, de eszükbe nem jutott volna Buddhát emberi alakban szoborban vagy festményen megjeleníteni, hacsak nem a meditáló Buddhát. Bár meg kell, hogy jegyezzük, hogy a meditáló jógi ábrázolásának története a legősibb indiai kultúrákig nyúl vissza, ahogy erre Baktay Ervin India művészete című könyvében is rámutatott Mohendzsodáro feltárásakor előkerült pecsétek kapcsán. Egyébként ez éppen, hogy párhuzamba állítható azzal, amit maga Buddha mondott a hagyomány szerint arról, hogy nem ő az első és nem is az utolsó Buddha, hanem előtte és utána is még számos Buddha volt és lesz a történelem során. Ez nem mellesleg némi optimizmusra adhat okot.
    A mára már úgynevezett klasszikus Buddha-szobor, azon kívül, hogy különösen Kínában és más ázsiai országokban mindenféle helyi szenteket, bódhiszatvákat, arahantokat ábrázolnak Buddhaként, nem más, mint a ghandárai gréko-buddhista szobrászok koncepciója, akik, ahelyett, hogy pusztán lábnyomát vagy oroszlánként ábrázolták volna, emberi alakban, méghozzá

Apollón mintájára formázták meg a Magasztost.

Hogy éppen Apollónnal, a rend, a költészet, a jóslás, a zene, a tánc, a művészetek, sőt az íjászat istenével, élet és halál urával azonosították Buddhát ezek az ős szobrászok az egyáltalán nem véletlen. Ahogy az is nagyon fontos, hogy az istenek emberként való ábrázolása nem csupán az istenek antropomorfizálása, hanem az isteni minőségek emberek számára való elérhetőségének, megérinthetőségének és megvalósításának nem is annyira rejtett üzenete. Magyarul Buddha emberként, igaz isten-emberként, tehát halhatatlan Apollónként való ábrázolása hangsúlyosan azt jelenthette, hogy Buddha ember volt, még ha istenivé lett is. Buddha tehát elérhető a követők számára, azaz mindenki elérheti a Buddha tudatot, mert Buddha is ugyanolyan ember volt mint bárki. Ez a görögség mítoszainak és hitvilágának egyébként legvonzóbb oldala, amely az isteni minőségeket emberi formában láttatta meg, Hellásztól Indiáig. Tegyük hozzá gyorsan, hogy az alvilági, démoni, állati minőségeket is. Mégis érdekes belegondolni, hogy amikor Buddha szobrot látunk, akkor kissé Apollónt is látjuk, s az ábrázolás révén kapcsolatba kerülünk nem csak India, hanem Európa ókori elképzelésével arról, hogy mit jelent az isteni ember, a megvalósított, a tökéletes ember.
    Stein Aurél, amikor elsőként mutatott rá és azonosította be konkrétan a helyszíneket gyermekkorának hősének útján, azaz Nagy Sándor hódításai kapcsán, akkor

elsőként mutatta fel és bizonyította azt a mérhetetlen szellemi kölcsönhatást, amely Kelet és Nyugat között már az ókorban létrejött.

Utolsó expedíciója nyolcvan évesen éppen azért vezetett Afganisztánba, hogy ezt a kapcsolódást tovább kutassa a régészet eszközeivel, ám sajnos ez már nem valósulhatott meg és sírja ma Kabulban van, amely méltán lehet épp oly zarándokhelye a magyarságnak, mint Dardzsilingben Kőrösi Csoma Csomáé.   
     Arról, hogy miről szól a Gyémánt Szútra legpontosabban és legnagyobb hatással a Kumaradzsívához hasonlóan átültető fordítója, Hamvas Béla írt, akinek értelmezésével és Gyémánt Szútra fordításával később foglalkozom, mint ahogy azzal is csak legközelebb tudok foglalkozni, hogy akkor egészen pontosan milyennek is láttatta Kőrösi Csoma Sándor és Stein Aurél felfedezéseinek tükrében 1911-ben megjelent csodálatos könyvében, Lénárd Jenő a Buddhát, vagy ahogy ő hívta páliul, a Buddhót.


MAGYAR BUDDHA sorozat a DRÓTon

Kőrösi Csoma Sándor és a dharma

Kőrösi Csoma Sándort eredetileg nem a buddhizmus érdekelte, végképp nem Buddha, hanem a magyarok keleti eredete, a magyarok őshazáját kereste Ázsiában és véletlenül - már ha vannak véletlenek - megtalálta a megszabaduláshoz vezető ösvényt, amire rá is lépett. - Weiner Sennyey Tibor Magyar Buddha előadássorozatának első részének esszé változatát olvashatjátok a DRÓTon.

WEINER SENNYEY TIBOR BUDDHIZMUSSAL KAPCSOLATOS ÍRÁSAI

Borobudur [Látó – 2009. május]

Van egy épület, a szeg, amellyel rögzítették Jáva szigetét a Földhöz, egy épület, amelyhez hasonló egyetlenegy épült, méghozzá Európában, mi több, Itáliában. A közös e két épületben az áhítat, az ihlet, a magasrendűség, az őszinteség s az, hogy szinte tükörképei egymásnak. Mintha tudnának egymásról. A különbség a két épület között, hogy az egyik a keresztény, a másik a buddhista szellemet fejezi ki, s hogy az egyik a nyelvből épült, a másik vulkáni kövekből. Mint látni fogjuk, e különbségeknek nincs különösebb jelentősége. Hogy egy épület és egy költemény ennyire szorosan kapcsolódjon, úgy, hogy nemcsak évszázadok választják el őket, hanem ráadásul a golyóbis két különböző oldalán találhatók – nos, ez egyedülálló. A költemény, amely a nyugati világot oly élesen bemutatja, s amely a leggyönyörűbb beavatás, Dante Színjátéka. Európa. Kereszténység. Az épület, amely Kelet szellemiségének gyökerét csodálatosan megragadja, s amely magasrendű meditáció, Borobudur. Jáva. Buddhizmus.

Krúdy és a buddhizmus - Vasárnapi levelek 117.

Négy költő együtt vacsorázik Budapesten. Voltak már korrektorok, balettművészek, cégvezetők, gyárosok, filozófushallgatók, főszerkesztők, disszidensek, doktoranduszok, rózsakertészek, regényírók, drámaszerzők, reklámgrafikusok, sajtmesterek, rakodómunkások, programozók, és ki tudja még mi minden. Persze nem egyszerre, nem mindegyikük, hanem összevissza, s csak ami most így hirtelen eszembe jutott. Ekkor felvetem nekik új kisesszém ötletét: Krúdy és a buddhizmus. Micsoda??? Együtt nevetünk.

 

  • Stein Aurél
  • Kőrösi Csoma Sándor
  • Kelet
  • őshaza
  • Gyémánt Szútra
  • buddhizmus
  • Irodalom