Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Mi a tao? - elmélkedés a harmincharmadik maxima felett

Hasonlítsuk össze Hamvas Béla, Weöres Sándor, Tőkei Ferenc és a legújabb Tao Te King fordítás egyetlen versét. Mit kapunk? Nem biztos, hogy a taót.

 

Mi a tao?

Elmélkedés a harmincharmadik maxima felett

 

Az ujgur emigráció tiszteletreméltó tagjainál vendégeskedtem Svédországban éppen, amikor hatalmas vitába keveredtem a lundi egyetem professzorával, a Selyemút elismert kutatójával, nyolc nyelven kiválóan tudó tanárral (köztük a kínai és a perzsa), aki nem mellesleg jó barátom volt. Az asszonyok hagyományos ujgur ételt készítettek, ami a világon milánói néven ismert, köszönhetően a velencei kalandornak, bizonyos Marco Polonak, aki sok története mellett, néhány receptet is hazalopott Itáliába. Kevesen tudják, de az „igazi” milánói a Takla Makán sivatag vidékéről származik, a Himalája lábától. Az ujgur asszonyok maguk készítette hosszú tésztára, egy gulyásos, kissé pörköltes feltét kerül. Miközben ez a nagyszerű étel készült, és mi éppen csak megálltunk Stockholm és Oslo között barátommal, azért mentünk ugyanis Oslóba, hogy a világ minden tájáról érkező írókkal beszélgessünk arról, hogy vajon mit is jelent a XXI. században a szólásszabadsághoz és az önkifejezéshez való jog... – szóval, miközben ez az ujgur milánói készült, valahogy arra terelődött a szó, hogy 

mit adtak nekünk a kínaiak?

A lakásban olyan húsz ujgur volt jelen, az ujgur értelmiség színe-java, közülük nem egy több éven át élvezte az állítólag nem létező kínai átnevelő táborok vendégszeretetét, sokuk úgy menekült el hazájából, hogy pontosan tudták, soha többé nem térhetnek vissza. Aki nem ismerné Xinjiangot, pontosabban a Takla Makán vidékét, Kelet-Türkisztánt, avagy ahogy a bátrabbak hívják „Ujgúriát”, 1949-ben Kínához csatolták. Annektálták. Jelenleg Ujgur Autonóm Régiónak hívják, vagy inkább Xinjiangnak, ahol a török eredetű ujgur nép folyamatos konfliktusban él a kínai többséggel. Napjainkra a terület teljesen Kínához tartozik, s ahogy Tibetben, itt is megtörtént az, hogy az őslakos többségből kisebbség lett. Akik ez ellen felemelték a szavukat, azoknak előbb-utóbb menekülniük kellett. Így jött létre az ezredfordulóra a befogadó Svédországban egy jelentős ujgur közösség az emigráció tagjaiból, ha úgy tetszik menekültekből. 

Az ujgurok egyébként nagyon gazdag és sokszínű kultúrával rendelkeznek, amely ezer szállal kapcsolódik nem csak Kínához, de a buddhista Tibethez csakúgy, mint a régi Perzsiához vagy Mongóliához. Hangsúlyosan különös kölcsönhatásban van a kínai kultúrával is. A terület változatos történelme és földrajza, amelyről annyit írt a megkerülhetetlen Stein Aurél, a Tízezer Buddha barlangok története, s az előkerült szent iratok, mind-mind arról vallanak, hogy a térség mindig is – akárcsak hazánk – kultúrák és nyelvek találkozásában élt, nem egyszer a békés kölcsönhatást véres háborúk váltották fel. Ennek a térségnek az „őslakosai” – a félig meddig egyébként nomád gyökerekkel rendelkező – ujgorok, akik minket magyarokat távoli rokonaiknak tartanak, méghozzá a hunokon keresztül. Hogy ez igaz, vagy nem igaz, s hogy ennek mi lehet a jelentősége más írásomban talán majd kitérek rá, most legyen elég mindez ahhoz, hogy el tudjuk képzelni annak a húsz ujgurnak, baráti vendéglátóimnak az arcát, amikor megkérdeztem tőlük, hogy 

na jó, de mégis mit adtak nekünk a kínaiak?

Volt, aki ellenkezett, hogy semmit, a kínaiak mindent összeloptak, sőt Kínát is az ujgorok találták ki. Hát persze. Egyébként, ha visszanézzük a kínai történelmet csodálatos kölcsönhatást találunk az ujgurok és Kína között, s valóban volt, hogy Kína az ujgorok nyilait rettegte. Ó, ez a véres nosztalgia! Mennyire ismerős és mennyire unalmas. Lehet mégis rokonok vagyunk. 

Más azt mondta, hogy Kína a modernizációt adta az ujguroknak, hiszen előttük elmaradott térség volt. Megint másik azt mondta, hogy a könyvnyomtatást, a puskaport, de erre egy másikuk meg rávágta, hogy mindezeket Kína az ujguroktól tanulta. Végül barátom mosolyogva megkérdezte, hogy „miért Tibor, szerinted mit adtak nekünk a kínaiak? Akik itt vannak mind-mind miattuk kellett, hogy elhagyja hazáját, és valószínűleg soha többet vissza sem térhetnek.”

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy szerintem 

nem helyes egy politikai rendszert és annak hibáit egy néppel azonosítani, 

és sokkal inkább a rendszer tehet erről a helyzetről, mintsem a nép, ráadásul szerintem – és egyébként az ujgurok szerint is – kínai és kínai között is rengeteg különbség van, de végül is sóhajtottam és azt találtam mondani, hogy a taót.

Kínának köszönhetjük például a taót.

„Taót?” Kérdezték. „Mi az a taó?” Amikor megemlítettem Lao-cé-t és Kung-cé-t (Konfuciuszt), akkor nagyot nevettek rajtam.

Ott ültem, búsongó magyar költőként, a messzi Skandináviában, húsz ujgur között, akik rajtam nevettek, és őszintén éreztem a sors abszurditását.

„Az nem „tao”, hanem DAO!” – mondták. „Tessék?” – nem értettem, és újrakezdtem az egész magyarázatot, hogy a tao igenis nagyon fontos, megértése az értelmes élethez elengedhetetlen, és ezt bizony Lao-cének és Kung-cének köszönhetjük, akik kétségkívül kínaiak voltak. „Igen...” - mondták mosolyogva, de az nem tao, hanem dao.” – és hangos megjegyzések és szikrázó poénok közepette megettük az isteni finom ujgur milánóit. Megjegyzem a kínai filozófia nagy ismerője, Tőkei Ferenc is a "dao" kifejezést használja, kinek tudása előtt meg kell hajolnom, még akkor is, ha következtetéseivel nem is értek mindig egyet, különösen, ami ezt taot vagy daot illeti.

Az említett vacsorán ugyanis sötét sejtelemként éledt fel bennem, hogy 

óvatosan kell bánnom a kínai fogalmakkal, mert egyetlen betűn, egyetlen másképpen kiejtett hangon is egész világok fordulhatnak meg. 

Hát még egy-egy szó, kifejezés értelmén!

Mindezt csak azért mesélem el, mert nem oly rég megjelent a Tao Te King (vagy a Tao Tĕ Ching) új fordítása, ami ezt az emléket ismét előcsalta belőlem. Viczenti Mátyás rövid, remek írásban foglalta össze a tudnivalókat erről az új fordításról. Az ő és az én véleményem a könyvről, az új fordításról lényegében hasonló, bár bevallom, hogy számomra nem egyszerűen „indokolatlan” volt a hosszú bevezető a könyvben, hanem túlírt, tudálékos, nehézkes, ugyanakkor végre megértettem valami egészen fontosat a tradícióval, László Andrással, Evolával és követőjükkel, az „interpretáló” Padányi Gulyás Gáborral kapcsolatban, aki saját munkáját az említett előszóban azokkal a felejthetetlen mondatokkal foglalja össze, hogy

e szöveggyűjtemény mindössze megfelelő létszemléleti támpontokat nyújthat azok számára, akik azután e létszemléleti segítséget önnön létszemlélésük valóságává tenni elhatározzák. Vagyis a gyakorlati lényeg, hogy miként, milyen tényleges szellemi minőség szerint él valaki, amelyhez mérten minden ezt meghaladó szempont (tan, tanács, stb.), ha ezen életminőség valós szellemi színvonalát emelni nem képes, akkor legjobb esetben is csupán garnírung.

Magyarról magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy el lehet olvasni, sőt le lehet fordítani, el lehet magyarázni még a tao-t is, ha valaki csupán csak tudja, az még semmi. „Nem elég tudni, meg kell valósítani” – mondja Hamvas, akit nem véletlenül idézek, ugyanis, ahogy Padányi maga is megjegyzi, ő is fordított a most vizsgálandó műből. Hogy mekkora különbségek vannak, s hogy meg lehetne írni a tao (vagy dao, mindegy maradjon inkább a közkeletű tao) értelmezésének történetét, az nem kétséges, 

most azonban nézzünk meg egyetlen egy maximát, méghozzá a harmincharmadikat. Rakjuk a különböző fordításokat egymás mellé, és értsük meg, hogy nem arról van szó, hogy versenyeztetjük őket, hanem arról, hogy szeretnénk megtudni, mit is adtak nekünk a kínaiak?

Nem fogom az összes korábbi Lao-ce fordítást behozni, mert akkor nagyon hosszúra nyúlna ez az esszé, legyenek csak a szívemnek és értelmemnek tetszők, elsősorban az említett Hamvas Béla fordítás:

Az örök élet

 

„Aki másokat ismer, okos.

Aki magát ismeri, bölcs.

Aki másokat legyőz, hatalmas.

Aki magát legyőzi, erős.

Aki felküzdi magát, van akarata.

Aki megelégszik, gazdag.

Aki nem veszti el helyét, megmarad.

Aki a halálban sem pusztul el, él.

(Taoteking. Hamvas Béla fordításában. Az örök élet címmel. Napkelet 18. 1. sz. január, 32. o. 1940.)

Ez a szálkás, erős, feszes vers abból fakad, amit Hamvas gondolt a Tao te kingről, ami szerinte szó szerint annyit jelent, hogy „az élet értelme és igazsága és út az örök élet felé.” Sietve hozzáteszi: „Persze ez is még csak körülbelül. Mert a fő-szó, a Tao teljességgel lefordíthatatlan.” Ugyanezt a maximát Weöres Sándor úgy fordítja:

Okos, aki érti az embereket;

aki önmagát érti: ihletett.

Hatalmas, aki másokat legyőz;

aki önmagát legyőzi: erős.

Aki törekszik: nincs híján akaratnak;

aki megelégszik: gazdag.

Aki nem veszti el természetét: hosszúéletű;

aki nem veszti el emlékezetét: örökéletű.”

(Tao Te King. Weöres Sándor fordításában. A 33-dik maxima. I.n.: Tao Te King. Tercium. Budapest. 1994.)

Ez a két vers, ugyanaz a harmincharmadik maxima. Mégis más. Egy-egy szó változásán napokig elrágódhatnánk, most elégedjünk meg azon, hogy 

mást jelent „ismerni” és „érteni”. Ismerni, annyi mint ismerettel rendelkezni. Érteni, annyi mint tudni az okát a dolgoknak. 

Hamvas taója „ismer” másokat, Weöresé „ért”. De nem ez a legfőbb különbség. Hamvas azt mondja, hogy aki „nem veszíti el helyét”, míg Weöres azt mondja, hogy „aki nem veszíti el természetét”. Hely és természet azonosítása még talán lehetséges, ahogy a megmaradás és a hosszú életé is. Minderre mondhatjuk, hogy a kínai szavak értelmezésének kérdése, de mi van az utolsó mondattal? Weöres Sándor azt mondja, hogy „aki nem veszti el emlékezetét: örökéletű.” – Hamvas Béla pedig ugyanezt úgy fordítja, hogy „Aki a halálban sem pusztul el, él.” Vajon ez is ugyanazt jelenti? Egyáltalán mit jelent ez? Miért érezzük azt, hogy ebben a sorban a lényeg rezeg?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk nézzük meg, hogy hogyan fordította ugyanezt a harmincharmadik maximát Tőkei Ferenc és kortársunk, Padányi Gulyás Gábor.

Aki ismeri az embereket, az okos; aki ismeri önmagát, az bölcs. Aki másokat legyőz, az erős; aki önmagát legyőzi, az hatalmas. Aki tudja, mikor elég, az gazdag. Aki erőszakosan törekszik, az (csupán) becsvágyát birtokolja. De aki nem veszíti el a helyét, az sokáig él. Aki pedig meghal, de nem felejtik el, az halhatatlan.

(Tőkei Ferenc próza fordítása. I.n.: Tao Tö King. 125. o.)

Bár látszólag ugyanazt mondja, mint Weöres, mégis mást mond. Nem csak azért mert nyers, mert látszólag konkrét. Nem csak azért mert Tőkei bele van betonozva az anyagba, hanem mert teljesen más a vers alanya. Míg Weöres és Hamvas azt mondja „aki nem veszti el emlékezetét: örökéletű” és „Aki a halálban sem pusztul el, él.” – vagyis ő, aki nem veszti el emlékezetét, ő, aki a halálban sem pusztul el, addig Tőkei szerint őt, akit nem felejtenek el „halhatatlan”. 

Irtóztató különbség ez, ez nem más, mint a személy avagy az alany tárgyiasulása. 

Míg Hamvas és Weöres feltételezi az én-alanyt, a személyre vonatkozó tudást az által, hogy neki tulajdonítják az emlékezet el nem vesztését és az el nem pusztulást, addig Tőkei azt mondja, hogy ha valakit mások nem felejtenek el: az lesz halhatatlan. 

Hamvas és Weöres arról beszél, hogy az egyén, hogyan világosodhat meg, hogyan üdvözölhet, Tőkei pedig arról, aminek ehhez semmi köze sincs. 

Vajon Hamvas és Weöres beleláttak valamit a Tao Te Kingbe, ami nincs benne? Vagy éppen Tőkei feledkezett meg valamiről, vagy netán nem értett belőle valamit?

A tét nem kicsi.

A tét az, hogy meg tudjuk-e magyarul érteni azt, hogy mi az, hogy tao. Vagy dao?

Ahelyett, hogy elviccelném a dolgot nézzük meg a legújabb, Padányi-féle „interpretációt”, azért hívom így, mert saját maga nevezi inkább így könyve első lapján fordítását, de sajnos ez a tiszteletet parancsoló szerénység elillan az előszóval együtt. Félreértés ne essék Padányi munkája minden elismerést megérdemel, de ahelyett, hogy dicsérném, inkább olvasom. Szorosan. Különösen az eddig vizsgált harmincharmadik maximát. Padányi elve, hogy minden verset háromszor „interpretál”. Kétszer versszerűen, harmadszorra pedig oldalakon át, emelkedett elméleti síkon. Így lesz a nagy bölcsességet tartalmazó kis könyvecskéből közel háromszáz oldalas hatalmas könyv, „mondhatnók” (© Padányi) Kína Bibliája, a tradicionalista értelmezés akrobatika kvintesszenciája, stb. Nekem egyébként személy szerint tetszett, hogy Padányi ekkora munkát rakott le az asztalra, s nem is foglalkoznék vele, ha nem érintett volna meg elhatározásának hősiessége. De ne felejtsük el, hogy még mindig a harmincharmadik maximánál tartunk, ami Padányi első fordításában így hangzik:

Bölcsesség, ismeret: mint két testvér, játszik,

De csak, ha önmagaddá lesz az a másik.

Ellenfelét győzi le az erős kardja,

Önuralmat győzelemnek a hős tartja.

Elismerést vár a törtetők becsvágya,

Elégedettség a bölcsek gazdagsága.

Mindenütt otthon van, szárnyal, mégsem mozdul,

Ki felébredt: léten innen, s nemléten túl.

Nagyon szép, bár az első két sort rettentő nyakatekert megoldásnak tartom, amilyenekben egyébként bővelkedik a könyv, de ennek ellenére értem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy érteni vélem. Az utolsó két sorra helyezném most a figyelmem leginkább, ugyanis ott fordul meg ez az egész. Szerintem Padányi utolsó két sora közelebb van Hamvas és Weöres személyes alanyához, ezáltal számomra hitelesebb, ugyanakkor azzal a „szárnyal” szó költőieskedésével olyan erőltetett lesz ebben a kontextusban, hogy ha az első két sorban nem botlik meg az olvasó az utolsókban felszisszen.

Padányi második verziójában, egy lappal arrébb, így hangzik:

Aki ismeri a többieket: okos,

aki (viszont) önmagát ismeri: megvilágosodott.

Legyőzni másokat: (csupán) erő kérdése,

Aki (viszont) önönmaga felett képes uralomra jutni, az a hatalom.

Aki tudja, mi az elegendő, az gazdag.

A cél felé irányított nagy és szorgalmas akarás: (erős) jellem.

Aki helyét nem hagyja el, fennmarad;

Meghalni, de nem eltűnni: ez a halhatatlanság.

(Lao-Tze: Tao Tě Ching. A lényegi középpont és kibontakozásának könyve. Padányi Gulyás Gábor „interpretációjában”. Persica. Budapest. 2017. 156-157. o.)

Ez már nem egyszerű fordítás, hanem értelmezés. Ahogy az egész kötet valóban „interpretáció” nem pedig fordítás, úgy árulni tehát ezt a könyvet, ahogy a boltokba került, hogy ez lenne Lao-tze Tao Tě Ching-je szerintem túlzás. A rajtam korábban számonkért jószándékomat megőrizve inkább nem mondom, hogy szerintem mi ez így. Hiszen mégis csak Padányi Gulyás Gábor figyelemre és elismerésre méltó, háromszoros Tao értelmezését tartjuk kezünkben, Lao-ce alapműve nyomán. Különösen igaz ez azért, mert két ilyen verset minden esetben követ az interpretáló kimerítő jegyzete, ami ha a könyv végén lenne nem befolyásolná annyira a versek fölött elmerengő olvasót, de így hogy rögtön utánuk jön, kicsit olyan, mint amikor az iskolában a tanárnő előbb megkérdezte, hogy „mire gondolt a költő”, majd elmagyarázta, végül pedig, ha valaki nem ugyanazt mondta vissza, akkor buktatott. 

Tao Tě Ching, mint ahogy csak a felsorolt fordítások is jól mutatják mást mondott a fordítóknak és mást az olvasóknak. Így van ez az igazán nagy művekkel. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Padányinak a két vers után a harmincharmadik maximához fűzött kommentárja egészen kiemelkedő, fontos és elgondolkodtató. Ő ezt a verset, akárcsak én feljebb a végétől ragadja meg, a halandóság, halál és halhatatlanság szemszögéből vizsgálja. Felmutatja a test-szellem-lélek hármasát és összefüggését, amelyből az ember áll, s hozzáteszi 

a magas fokon szellemi beállítottságú ember a lélek és szellem határán állva látja önmagát önmagával azonosnak, amelynek centruma viszont súllyal a szellemiben található

– Érdekes. 

Alighanem itt jöttem rá arra, hogy mi volt mindvégig a gondom Padányi tao-értelmezésével, megnevezett szellemi mesterével, László Andrással, és az egész ún. „tradicionalizmussal” (bármit is jelentsen ez számukra és számomra már).

Míg szerintem a tao olyas valami, ami a test-szellem-lélek hármas egységének közös metszetében keresendő, s amely pozícióba az éber ember önmaga átvilágításával, folyamatos vizsgálódással, elmélyüléssel, éberséggel és katarzisok révén törekszik, addig Padányi szerint a „szellem és lélek határán állva látja meg önmagát”, de középpontja a szellemiben van. Ha jól értettem, amit Padányi írt, bár ebben nem vagyok biztos.

Padányi tao értelmezése tökéletesen ellentétes Tőkeivel, két véglettel van dolgunk, éppen ezért a tao, ami a közép, mindkettőben csak érintőlegesen van jelen. Pedig Padányi igazán elgondolkodtató magyarázatokat fűz minden egyes maximához, s könyve tényleg hatalmas teljesítmény, csak sajnos megmarad az intellektus csillogtatásának szintjén, s messze nem előzi meg sem Weöres, sem Hamvas fordításait, s nem azért, mert nem lehet máshogyan fordítani mint Weöres vagy Hamvas, vagy e tekintélyek munkái ne lennének kritizálhatóak, sőt akár meghaladhatóak, hanem mert Padányi túlírta az egészet, s az olvasónak vagy befogadónak nem hagy teret túlmagyarázásaival. 

Valahol ott a gond, hogy meglehet az ilyen okos embereket, mint interpretátorunk, mindig fenyegeti a filozófusok betegsége. Az, hogy míg Tőkei csak testről, és legföljebb a szellemről vesz tudomást, addig Padányi inkább csak a lélekről és a szellemről mereng, de a testet, mint porhüvelyt inkább a kereszténység szemüvegén keresztül vizsgálja – még a harmincharmadik maxima jegyzetében is –, ahelyett, hogy megnézné miképpen jelenik meg maga a test a kínai kultúrában, ahogyan azt például A meztelenség lényege című könyvében tette François Jullien. 

Különös, hogy éppen a középpontról szóló könyvben veszítjük el a középpontot.

Könnyen lehet mégis, hogyha ezt az egészet elmondanám Indonéziában egy kínai barátomnak, akkor ugyanúgy kinevetne, mint egykor Skandináviában az ujgur barátaim, s ez az egész tao, nem is tao, hanem dao, vagy valami egészen más, amire mindenkinek saját magának kell rájönnie. 


KAPCSOLÓDÓK

Itt van az új magyar Tao Tĕ Ching?

Megtudjuk, miért nem illik össze Malacka a Taóval, miért rejti magát és írását egyszerű köntös mögé a bölcs, és hogy mi fán terem - a Tao Tĕ Ching legújabb fordítója, Padányi  Gulyás Gábor szerint - a metafizikai megvalósítás?

A meztelenség lényeges? (18+)

François Jullien A meztelenség lényege című könyvéről könnyű lenne azt állítani, hogy a festészetről szól, hogy összehasonlítja az európai és a kínai akt festészet történetét, de ez így nem teljesen igaz. Éppen az ő könyvéből derül ki, hogy ilyen, hogy „kínai akt” tulajdonképpen nincs is, csak hatások folyamán, és éppen az ő könyvéből derül ki, hogy mennyire meghatározó az európai vizuális kultúrában a meztelen női (vagy férfi, de inkább a női) test. 

„Kína nyugtalansággal tölt el”

A fenti kijelentést Pascal vetette papírra, és ma is legalább annyira indokoltan élő érzés, mint a 17. században. A Kínával kapcsolatos nyugtalanságra számos jelenség ad okot, az európai kultúra körében éppúgy, mint kívüle. Magyar viszonylatban éppenséggel a nyugtalanság hiánya nyugtalanító, ami vélhetően a Kínával kapcsolatos tájékozatlanságra, olykor naiv egzotizmusra vagy egyszerű tudatlanságra vezethető vissza. - Tillmann J. A. esszéje.


TOVÁBBÁ

Hamvas Jobbikos énje, avagy a nettó történelemhamisítás

Úgy látszik, hogy az elhülyülés könnyed és bájos pillanata volt midőn Hamvasról köcsögöt formáztak, ahhoz képest, ami most következik. Mi jön most? Hamvas Béla életművének politikai okokból való teljes lenyúlása és félreértése. Jobbról is, balról is. Így is, úgy is. 

Az irodalom nem háború, hanem művészet

- válasz a Magyar Hüperiónban megjelent levélre

Lehet mégis többről van itt szó, mint Hamvas Béla életművének értelmezéséről. Azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy itt vajon nem a XXI. századi magyar szellemiségről van szó? Nem arról van-e szó, hogy elkövetjük-e hamarosan ugyanazokat a hibákat, melyeket kevesebb derűvel megáldott elődeink? Nem arról van-e szó, hogy még súlyosabb jövő előtt állunk, mint gondoltuk?

Lukács György, mint erkölcsi probléma

Sokan elfelejtik, hogy ez a kiváló teoretikus egyben egy szörnyeteg volt. Legenyhébb esetben nem foglalkoznak a kivégzett emberekkel, az elgázolt egzisztenciákkal, a margóra tett életművekkel, legrosszabb esetben pedig megpróbálják elmagyarázni, hogy „mindez szükséges volt”. S általában teszik mindezt olyan emberek, akik vért hörögnek Wass Albert vagy Prohászka Ottokár jobboldali tisztogatása kapcsán (persze, joggal, de kettős mércével). Nincs szükség sem démonizált, sem szentté avatott, vagyis egydimenziós Lukács György-portrékra. Amire szükség van, az egy tárgyilagos és objektív bemutatása a híres-hírhedt marxista ideológusnak, egyaránt bemutatva az erősségeket és a gyengeségeket, az erényeket és a vétkeket. Egyelőre ilyen még nincs, talán lesz. - Krasznai Zoltán esszéje.

  • Tao Tĕ Ching
  • Padányi Gulyás Gábor
  • Julius Evola
  • Lao Ce
  • Hamvas Béla
  • Weöres Sándor
  • Tőkei Ferenc
  • kínai irodalom
  • Irodalom