Miért büdös az eszkimók lába? Milyen az, amikor valakin látszik a latin őrület? Mi az irodalom lényege? - Mesterünk és mentorunk Szörényi László irodalomtörténész március 22-én tölti be hetvenedik életévét. A jeles esemény alkalmából cikksorozatot közlünk a DRÓTon. Az alábbi - eddig még sehol sem publikált életút-interjút - Weiner Sennyey Tibor készítette az ünnepelttel néhány éve az Eötvös Collegiumban.
WEINER SENNYEY TIBOR: - Szörényi László tanár úrral ülök az Eötvös kollégiumban, az Irodalomtudományi Intézet kis irodájában. A tanár úr pipázik és én arról kérdezném, hogy milyen volt ott felnőni, ahol most én élek: az Andrássy út környékén. Ott kezdődött talán ez az egész hosszú történet, az irodalommal való különös kapcsolata. De vajon valóban különös volt-e ez a kapcsolat, vagy elkerülhetetlen, sorsszerű?
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: - Különös éppen nem volt, mert minden más is akartam lenni korábban, de akkor menjünk sorban. Az Andrássy út hétben, a negyedik emelet egyes számú lakásában nőttem fel. Születni hely szerint 1945. március 22-én a későbbi BM Kórház, akkor Fasor Szanatórium szülészetén születtem, és mindjárt akkor egy biciklin, illetve két bicikli közé kötött deszkán toltak haza, ez volt a mentő. És ott nőttem föl az Andrássy úton, a születésem idején átnevezett Bajcsy-Zsilinszky úthoz közel. A Bajcsy-Zsilinszky azért nevezetes, mert amikor a ma is látható domborművét elhelyezték, akkor én apámmal arra sétáltam és megkérdeztem, hogy ez a bácsi ki volt, és akkor mondta, hogy fölakasztották a nyilasok.
És ha nem akasztották volna föl? – kérdeztem.
Akkor a kommunisták akasztották volna föl - mondta, úgyhogy így be lettem avatva a magyar lélek és történelem titkaiba, mindjárt ilyen topográfiailag is. Amikor még édesanyám pocakjában tartózkodtam ’44 karácsonyán, együtt voltak a szüleim nagybátyámmal, aki pap volt, de le is vonultak a pincébe, mert akkor is volt légitámadás, de közbejött valami repülőgépről leadott géppuska-sorozat, ami éppen apám és anyám között fúródott be a falba és nagyon sokáig megvolt még. A ház külső oldalán is látszik egyébként, egy szép, firenzei reneszánszt utánzó, épület, műemlék. Jelenleg rettenetes állapotban van, irtózatos csalások, spekulációk stb. De különben egy jó ház volt…
SZÖRÉNYI70 Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. - Petneházi Gábor: Mi fán terem a filológus? - SZÖRÉNYI70/2 |
- Ez Pestre jellemző sajnos…
- Igen. Jó ház volt. Lotz Károly-freskók vannak az előcsarnokban, ezeket kb. 20 éve restaurálták, csúnyán, de szinte el is tűntek az évek során, így most legalább megvannak.
-És ebben a házban telt a gyerekkor.
- Ott telt a gyerekkor. Óvodába pár napig jártam, mert akkor bezárták az óvodát, mivel apácák vezették, úgyhogy pár hét után óvoda nem volt többé. De nagyon szerettem, mert voltak ilyen huszár ruhák és lehetett hülyéskedni, kardozni meg kis falovacskákon száguldozni. Ez az Anker-közben volt, ami szintén közel van. Általános iskolába a VI. kerületi, jelenleg Hevesi Sándor utcai, azelőtt Érsek utcai iskolába jártam, a Teréz templom mellett. Nagyon jó kis iskola volt.
- Az egyik kiskönyvében láttam azokat a kis noteszlapokat, amiket még kisiskolás korában vezetett. Mondhatjuk, hogy az út, ami az irodalom rögös útja volt, azokon a kis lapokon kezdődött?
SZÖRÉNYI70 Hogyan jutottam el Szegedről Indonéziába? Hogyan indultam el a tökéletes nyelv keresésének útján, kezdve a neolatintól elérve egészen a szanszkrit és páli alapokra épülő ójávai nyelvig, a kawiig? Hogyan értettem meg a nyelv belső energiáját és annak hatását a környező valóságra? Hogyan következett ebből, hogy a költészet világot alakító energia? Hogyan találtam meg az Ős-Mahábháratát? Hogyan értettem meg, hogy a történelem milyen kölcsönhatásban van nyelvvel és társadalommal? Mesteremnek és tanáromnak: a 70 éves Szörényi Lászlónak ajánlom ezt az esszém. - Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság, avagy a költészet jógája - SZÖRÉNYI70/3 |
- Talán, bár a rajzokat fontosabbnak tartottam, egészen kiskoromtól kezdve. Két-három éves koromtól kezdve kaptam színes krétákat meg színes ceruzákat, volt több rajztömböm, és állandóan az ablakban ültem és rajzoltam. És később még általános iskolás koromban is volt egy Mester tanár úr, nem emlékszem most sajnos a keresztnevére. Magas, vékony ember volt, olyan igazi csontos festő, bársony sapkában, ahogy egy igazi festőhöz illik, aki engem, meg egy másik fiút tartott a legtehetségesebbnek az osztályból rajzban, és valamilyen gyerek rajzversenynek a zsűrijébe benevezte két vízfestményemet és ezek be is jutottak. És így hetedikes koromban két képem ki volt állítva, úgyhogy nagyon boldog voltam.
- Ez a képzőművészi pálya derékba tört.
- Ez teljességgel derékba tört. Írni, olvasni rettenetesen szerettem. Érdekes módon írni valahogyan előbb tanultam meg, mint olvasni, ennek a bútorok látták a kárát, mert mindenfélét firkáltam rájuk, meg a falra, meg mindenhova. Aztán körülbelül az első általános első félév végére már olvastam, és attól kezdve be is rendeztem otthon egy kis könyvszekrényt. A szüleimnek nagy könyvtáruk volt, de az később majdnem egészében elpusztult, mert apámat ’49-től ’54-ig tartották fogva különböző intézetekben, mint a szocializmus ellenségét, úgyhogy el kellett adni. Alig maradt valami belőle, de én azt is nagyon szerettem. A legjobban a Ráth Mór-féle féle arany-vörös színű selyembe kötött Arany Jánost szerettem. Megvolt a szürke, Rubinyi Mózes-féle Mikszáth sorozat, amit szintén nagyon szerettem. Dantét is, de azt nem engedte meg apám, hogy kézbe vegyem, mert egy díszkiadás volt bőrbe kötve, a Babits-fordítás, azt mondta, hogy a mocskos mancsoddal ahhoz ne nyúljál. De szereztem más Dantét...
- És azóta ez a Dante-szeretet csak fokozódott.
- A Dante-szeretet megmaradt. De természetesen saját kis könyvtárat igyekeztem alakítani. A papa könyvtárából azt olvastam, amit szabad volt, vagy amit elcsentem. De próbáltam saját könyveket is szerezni. Emlékszem, hogy
az összegyűjtött pénzecskémből vásároltam Verne-könyveket, könyvnapon.
Például az operaház előtt volt akkor könyvsátor. A Utazás a Holdba-t, meg a Rejtelmes szigetet így vettem. Aztán megvettem magamnak a két Németh Imre regény közül valamelyiket, most nem emlékszem, melyiket. Vagy Magyar Lászlótól, az angolai utazásairól szóló könyvet, vagy a Reguly Antalról szóló életrajzát. Aztán a Rosny-testvéreknek, a Gondolat kiadó azt hiszem ’57-ben jelentette meg, a Tűz meghódítása című könyvét. Ez talán egy valamivel értelmesebb ősember-regény volt, mint a Szentiványi Jenő Kőbaltás embere, amit szintén nagyon szerettem. Az általános iskolában, hetedikben, Szekeres tanárnő volt az első, aki bennem valamiféle irodalmi vénát látott a dolgozataim alapján. Ő vette át az osztályt, miután szétosztottak minket, mert páran mindenféle bűncselekményeket követtek el: a pincében szétlocsolták a benzint, meg terpentint meg egyéb ilyen éghető anyagokat, amit a plébánia pincéjében találtak, és amivel a templom kövezetét mosták. Ott dohányoztak és az épület majdnem fölrobbant, úgyhogy ebből különböző bajok lettek, és mint javíthatatlan elemeket, szétosztottak minket. A lényeg, hogy Szekeres tanárnőt, akit Szekeres Lászlónénak hívtak, nagyon szerettem. Valami Ady-szavalóversenyen nyertem ott az iskolában és akkor ő megajándékozott Engelstől az Anti-Dühring-gel, ezt el is olvastam. Szörnyű volt, de elolvastam. És később is én voltam az egyetlen az évfolyamból, aki elolvasta, mert bár kötelező anyag volt, mindenki undorral hanyagolta, én meg ott nekiálltam vitatkozni a marxizmus tanárral, aki rémülten hallgatta, hogy van egy őrült, aki ezt tényleg elolvasta. És még kérdéseket is tett föl vele kapcsolatban, amikre ő nem volt felkészülve.
-És ha most Szörényi professzor úr, akinek hivatása lett az olvasás, visszaemlékszik arra a ifjú Szörényire aki olvasott, mi volt az, ami az olvasáshoz, az irodalomhoz ragadta?
- Az egyik, azért is emeltem ki ezeket a Verne-regényeket meg utazási könyveket, mert a kaland, a távolság, a ismeretlen földek varázsa mindig nagyon lenyűgözött.
Tulajdonképpen én egy végtelen utazó voltam.
Üldögéltem a szobában, lábamat a fűtőtesthez támasztottam és ott voltam Afrikában, vagy Chilében, vagy ahol éppen az ember járt a könyvben.
- Az irodalom ilyen kaland…
- Ez az egyik. A másik pedig
valamifajta fenség, amiről nem igazán tudtam, hogy micsoda.
De az a baj, hogy ez a fenség kétféle, tehát van egy harmadik is, amit Aranyból vagy Dantéból, néha Mikszáthból lehetett megérteni. A fenséget érdekes módon először a német irodalomban vettem észre, azon egyszerű oknál fogva, hogy szüleim (mivel az általános iskolában nem tanítottak semmilyen nyelvet csak oroszt), németre tanítottak ilyen házi tanítónénikkel. És én akkor valamelyest megtanultam a gót betűket is, mert ezek régen még gót betűre tanították rögtön az embert, ha németül tanult. És volt otthon egy gyönyörűséges, mai napig megvan, megmaradt valamilyen csoda folytán, egy 1880 körüli német díszkönyv, amely aforizmákat, életbölcsességhez hasonló dolgokat tartalmaz. Témakörök szerint, tehát Isten, világ, ember, család, természet, mit tudom én. Szóval ilyen nagy témakörök, ahogyan a pozitivizmus korában a tankönyveket is gyakran tagolták. Petőfi életművet is tanították így, hogy családi versek, meg tájleíró versek, stb. Ez Goethéből és Schillerből volt összeválogatva és gyönyörű illusztrációk voltak hozzá. Ráadásul az egész valami selyembe, bársonyba kötve és egy kis bronz dombormű is volt a tetején, a két költő árnyképe egymás mellett, kis kidomborodással, mint Sztálin, Lenin és Rákosi elvtárs a május elseji vagy április negyediki fölvonulásokon.
- Csak éppen itt Goethe?
- Itt Goethe és Schiller voltak. Ez nekem rettenetesen tetszett. Gondolom, eleve ilyen családi, bensőséges használatra szánták, kvázi laikus imakönyvnek. Azért is emelem ezt ki, mert egyszer, hetedikben vagy hatodikban, kellett írnunk egy fogalmazást „Mi akarok lenni ha nagy leszek?” címmel. Én ott leírtam, hogy egész életemben olvasni akarok, és rettenetesen szégyellném magamat, hogyha nem olvasnám végig Goethét és Schillert. És ezt azért mertem leírni, mert ezt a kis a vacakot (de szép vacakot) már elkezdtem forgatni. És később is volt egyszer egy hála Istennek hosszabb ideig tartó kétoldalú tüdőgyulladásom, amikor végigolvastam németül a Don Carlost. Egyébként is imádom Schillert, szerencsére gyerekkoromban megszerettem, mert több okos ember mondta, hogy Schillert húsz éves kor fölött nem lehet elolvasni. Ha az ember akkor kezdi, röhögőgörcsöt kap és elveti, úgy érzi gyerekes stb. Ha nem, akkor megmarad egy életre. Nekem szerencsém volt, mert a Don Carlost akkor elolvastam. Aztán a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulóján volt egy országos verseny, ahol novellát lehetett írni, és ketten nyertük meg. Az egyik a Mártonfi Ferike volt, aki nekem gyerekkori jó barátom volt, mert a papája meg az én papám együtt dolgoztak. Egy csodálatos nyelvzseni volt, koreaiul is, meg finnül is – két távoli nyelv - egyforma jól tudott. Egyébként itt tanított az egyetemen szegény, a kelet-ázsiai tanszéken, de fiatalon meghalt. Tehát a Ferike nyerte, hogy ő mit írt azt nem tudom, én viszont egy novellát írtam, ami a román áttörés idején, a tiszai fronton játszódott. Akkor én már ott voltam tizenhárom- tizennégy éves, végigolvastam a Magyar Szemle könyvekben megjelent, Az első világháború hadtörténete című könyvet (Julier Ferenc, Az első világháború magyar szemmel, Bp., 1933). Marha jó volt, a mai napig marha jó könyv. Én nem tudtam akkor, hogy ezt magyarul nem Julier-nek ejtik, mert ugye ez egy vezérkari tiszt volt, később hadtudós, aki a Tanácsköztársaság idején Stromfeld Aurél alatt szolgált a Vörös Hadseregben. Tehát első kézből vett tapasztalatai voltak mondjuk a Székely Hadosztály összeomlásáról, vagy a tiszai áttörésről, amiről később olyan megrendítően írt Illyés Gyula. Térképek is voltak benne, rendes hadászati térképek. Ezt végigolvastam és akkor én beleképzeltem magamat, hogy két katona beszélget a sátorban, hogy „Most mi lesz pajtás?” Úgyhogy egy ilyen háborús mozzanatot emeltem ki a dicső Tanácsköztársaság végső napjaiból. És rettentő büszke voltam rá, mert 800 forintot kaptam, ami akkor irtózatos pénz volt, és vettem rajta anyámnak egy francia kölnit. Ez volt az első honoráriumom. De ez már nincs meg..
- A francia kölni vagy a szöveg?
- A kölni is elfogyott, a szöveg sincs meg. Aztán nyolcadikban volt egy nagyon jó irodalmi szakkörünk, ahol a tagok vállalták, hogy valamilyen íróról csinálnak egy nagy táblát, amit be is üvegezett az iskola, és kiakasztották a folyosóra. Akkor én, mivel Tamási Áron nagyon jó barátja volt a szüleimnek, megkértem őt, hogy adjon már egy fényképet, meg adjon egy kéziratot, amit én oda kiakasztok, és akkor megcsinálom. Persze öt perc alatt megnyertem a versenyt, mert ilyen más nem volt, élő író senkinek sem jutott eszébe, ráadásul Tamási Áron akkor nagyon népszerű volt az ifjúsági irodalom körében is, a Hazai tükör című regényét ’54-ben adták ki, ha nem csalódom. ’56 után aztán megint nagyon furcsa helyzetbe került politikailag, hiszen tudjuk, hogy ő írta a Gond és hitvallást, az Írószövetségnek ezt a gyönyörű nyilatkozatát a forradalom végére. Ez volt az egyik ilyen vitézségem, a másik pedig az, hogy tartottam egy hosszú előadást Eötvös Józsefről, mert akkor olvastam el a Falu jegyzőjét, és be kell vallanom, ezt a mai napig nem adtam vissza az iskolai könyvtárnak. Most már talán elévült ez a bűn, de mindenesetre nálam van. Ha kérik, visszaadom. Lehet, hogy már kiselejtezték, vagy leírták.
- A vonzódása a tizenkilencedik század regényirodalmához később is megmaradt.
- A vonzódásom megmaradt, csak még egy tényezőt hagytunk ki, hogy a leglényegesebb hatások már akkor elértek, mielőtt még olvasni tudtam volna. És a leglényegesebb hatást, mondjuk úgy, szinte üstökös-szerűen, Andersen vetítette a lelkembe. Tudniillik majdnem meghóttam, kétszer volt gyermekkoromban agyhártyagyulladásom. Az egyik négy-ötéves koromban. Akkor persze még nem tudtam olvasni, és édesanyám olvasott föl nekem. Az összes Andersent imádtam, de legjobban azért A kis hableányt. Ez fontos alap volt. A XIX. századi regény szintén tetszett, mivel Mikszáthot és egyre nagyobb mértékben Jókait kezdtem el olvasni, megelehetősen korán. Gimnáziumban aztán jött Thomas Mann, tizennégy éves koromban a Buddenbrook-házat nyáron végigolvastam, és hát rettenetesen tetszett. De addigra már tizenkét évesen olvastam a Halál Velencében-t meg a novellákat, azt hiszem éppen ’55-ben jelent meg, ráadásul a Ferenczy Béni rajzaival, nagyszerű kiadás volt, abban a barna Thomas Mann sorozatban. Nagyon tetszett a Friedemann úr, a törpe, meg a Halál Velencében. Szóval ezután jött a Buddenbrook-ház és azután, amit négyszer olvastam el vagy hányszor, a Varázshegy. Aztán a végén, tizenhat-tizenhét éves korom között, azt hiszem azt is négyszer olvastam, legutoljára talán huszonhárom éves koromban, azóta nem, a Doktor Faustus. Egy-két Thomas Mannt németül is megszereztem és a rövidebbeket végig is olvastam, mert élveztem nagyon. Akkor már tudtam annyira németül. Nem olyan túl egyszerű Mann-nak a stílusa, de lelkesedésből olvastam az Úr és kutyát is meg efféléket. Ez nem annyira tetszett. Elolvastam a Nagy Frigyesről szóló esszét, gyakorlatilag mindent ami, hozzáférhető volt. Az a furcsa, hogy Babits világirodalom-története is korán a kezembe jutott, és ezzel rettenetes vágyat ébresztett bennem az angol regény meg általában az angol irodalom iránt, de lehet rosszul kezdtem, hogy Meredith-t kezdtem el olvasni. Az ebben a korban valahogy nem működik. Aki viszont bejött nekem rettenetesen XX. századi angol írókból, az Huxley volt. Huxleytól az első könyv talán a Légnadrág volt; aztán mindent végigolvastam ami létezik. És emlékszem, hogy például A látás művészete nem volt meg. A Széchenyi Könyvtárba engem már akkor is beengedtek olvasni, nem tudom miért, volt valami ismerős. Azt ott olvastam el. Volt a BBC-nek - amit gondosan hallgattam mindig - egy pályázata, ahol az első díj az volt, hogy találkozik az ember a királynővel. A második az nem tudom…két hétig nyaral tengeren, a harmadik Londonban egy látogatás. Voltak még egyéb díjak is. Én az egyéb díjak közé bejutottam, egy Huxley-ról szóló (ez talán még meg van valahol, csak nem tudom hol) körülbelül 5-8 oldalas dolgozatot írtam, amelyben kifejtettem, hogy én őt miért szeretem, miért tetszik, mi az ami izgat benne, mi az amit tanultam tőle stb. Még azt is elkezdtem valahogyan, hogy a magyar irodalomhoz mi köze van. Aztán kaptam egy értesítést, hogy nyertem; mégpedig a BBC kulturális magazinját fogják nekem küldeni. Valami negyven éven keresztül küldték. Most már abból is látszik, hogy hanyatlik a kapitalizmus, mert már nem küldik.
- Negyven évig küldték..
- Negyven évig küldték. Ezért az egy kis dolgozatért.
- Akkor ez lehet nagyobb honorárium volt, mint az egész.
- Már réges-rég családapa voltam, elköltöztem az Andrássy útról, és akkor anyám mindig mondta, hogy „na megjött Lacika a BBC.” El is vannak rakva valahol a padláson, ha meg nem ették a menyétek vagy ilyesmi. Az orosz irodalomból Dosztojevszkij volt a kedvenc. Nagyon szerettem Tolsztojt is, de azért Dosztojevszkijt jobban, ez az igazság. Körülbelül vele párhuzamosan (elég morbid, de így volt), olvastam a József trilógiát; tehát Thomas Mann-t és az Ördögöket Dosztojevszkijtől, abban a régi Szabó Endre-féle fordításban.
Minden létező könyvtárba, amibe lehetett, beiratkoztam.
A Liszt Ferenc téren volt egy, a Szabó Ervin gyermekkönyvtára; aztán a kerületi Szabó Ervin könyvtár: ez az Andrássy úton volt, ahogy átmegyünk a péktől az Andrássy úton előre, az Oktogon után, a másik oldalon, de még a sarok előtt. Tán még meg is van, az első emeleten volt egy nagy könyvtár. Természetesen az Eötvös Gimnáziumnak szintén egy nagyon jó könyvtára volt, ahová jártam. Ott is rengeteg könyvet találtam. A fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba is beiratkoztam és szorgosan jártam. De beiratkoztam ezen kívül a Zenei Könyvtárba, mert akkor nagyon szerettem és szeretem is a zenét, és onnan egy ideig lemezt is, meg kottát is kölcsönöztem, mert egy időben tanultam valamennyit zongorázni is, meg jártam kórusba, kamarakórusba. Zenész életrajzokat, monográfiákat - Mozart volt mindig a kedvencem - Mozartról szóló könyveket lehetett kölcsönözni. Ez aztán elköltözött, de eredetileg a Fehér hajó utcában volt. És beiratkoztam végül az angol követség könyvtárába, ahonnan nagyon jó angol könyveket lehetett hazacipelni. Voltak időnként filmvetítések is, vagy effélék. Sose felejtem el: egyszer Shakespeare-ről tartott előadást Vas István, és az öreg ottan mesélt. Nagyon jó volt. A Műszaki Könyvtárba is beiratkoztam, mert különben én földrajztudós akartam lenni, tehát a Múzeum utcai könyvtárba is.
- Az utazás miatt?
- Az utazás miatt, meg aztán szerettem kirándulni. Tehát a képzeletbeli utazásokon túl, nagyon korán elkezdtem túrázni, barlangászni, sziklamászni meg ehhez hasonlókat. Részben azért, mert tornából föl voltam mentve, mert mindig volt valami bajom. Hol gerincferdülés; akkor ilyen-olyan gyógytornát, meg egyebeket kellett végeznem, ilyen kínzószerszámokra akasztva. Az nagyon jó volt pl. mikor az államnál fogva fölakasztottak és akkor így kellett valami nagy ingát lengetni, lógtam mint egy bitófáról. Nagyon kellemetlen volt. De végül is ez a gerincferdülés megszűnt. A lúdtalp, ott különböző járásgyakorlatokat kellett végezni, meg persze lúdtalpbetétet hordani. Aztán jött a gerincsérv, Scheuermann-kór, az kínos volt: akkor feküdtem hónapokig kórházban. Körülbelül tizenöt évestől huszonkét éves koromig gipszágyban aludtam, amit mindig hozzám igazítottak ahogyan nőttem. Ez elég kellemetlen volt, de megszoktam. Meg fűzőt kellett hordanom. Ma már ezt nem használják, modern gyógyszerekkel vagy nem tudom mikkel gyógyítják. Kínos, és azt mondják, hogy negyven év után előjön és a végén az ember esetleg ilyen L alakú lesz, ami viszonylag akadályozza mondjuk a sziklamászásban vagy más effélékben. Eddig ez még nem következett be, de néha nagyon szokott fájni a hátam. Valahol a hetedik és nyolcadik csigolya között van. Emiatt tehát minden lehetséges testmozgást megpróbáltam; pl. kajakozni, vitorlázni. Sokáig vitorláztam egy barátommal, de az már érettségi után volt. De nagyon sokáig megmaradt a gyalogtúra. Volt olyan, hogy naponta 50-60 kilométert megtettünk. Két ilyen nagyobb túra volt, egyszer Abaúj-Zemplénben, egyszer meg a Bükkben, és a Bükk északi előterében. Nagyon jó volt, és elég szoros, nagy távok. Ekkor kezdett el érdekelni a geomorfológia, meg a barlangokkal együtt a kőzetek. Végigolvastam egy csomó, nem csak útleírást vagy leíró, vagy politikai földrajzot, meg ehhez hasonlókat: Cholnoky Jenő volt a kedvenc alapszerzőm, akitől mindent elolvastam. Beiratkoztam Magyar Földrajzi Társaságba és akkor kezdtem el olvasni tudományos könyveket. Aztán harmadikban, egy középiskolai tanulmányi versenyre írt dolgozattal első díjat nyertem földrajzból: Magyarország vízgazdálkodásáról írtam, és akkor azt mondták, hogy felvesznek felvételi vizsga nélkül, ahova jelentkezem földrajz szakra, esetleg földrajz-geológia szakra. Végül is a legutolsó percben gondoltam meg, hogy mégsem.
- És akkor magyar szakra adta be.
- Magyar-latin szakra.
- És hogyan tűnt el a magyar szak?
- Hát a magyar-latinhoz rögtön felvettem a görögöt, mert a görögöt csak harmadikként lehetett fölvenni. Tehát már elsőben magyar-latin-görög szakos voltam, de az év végére
kétségbe estem, hogy milyen színvonaltalan baromságokat tanítanak itt nekünk.
El voltam kényeztetve Kubinyi tanár úr által a gimnáziumban, aki a magyartanárunk volt, és aki mondjuk le se szarta a tankönyvet meg a szocializmust úgy általában, ezért mondjuk egy évig Madáchot tanított, egy évig Kosztolányit, egy évig József Attilát. Ezzel a dolog el is volt intézve. Mai napig az összes osztálytársam ismeri is az irodalmat természetesen, és szereti. Na most ehelyett a Tolnai Gábor - Isten nyugosztalja - ott ült kissé kókadtan és hordószerű hangján fölolvasta Klaniczay Tibor jegyzetét. Gondoltam, hogy jegyzetet olvasni én is tudok, és minek ehhez egyetemre járni, lehetne valami hasznosabb tevékenységet is folytatni. Aztán egyik nap, mikor végtelen hosszú sorban kellett állni a menzán a húgyszaggal vegyes káposztaszagban, akkor Maróth Miklós, aki most akadémikus arabista, azt mondta nekem: „ide figyelj te marha Szörényi,…” - mert éppen azt fejtegettem neki, pedig Borgesnek a létezéséről se tudtam, hogy mitológiai állatokról kéne írni egy lexikont - „ te marha, ha ilyen ötleteid vannak, akkor azt ajánlom neked, hogy menjél perzsa szakosnak, mert Bodrogligeti tanár most mondta, hogy tervezi az iranisztika szakot, és mondta, hogy küldjek hozzá ilyen elmebetegeket”. Mondom; jó. Elmentem Bodrogligetihez, aki az mondta, hogy majd meglátjuk. Mindenesetre vizsgaidőszak előtt volt, tehát azt mondta, hogy nyáron olvassak el mindent, amit magyarul a perzsa irodalomból vagy -ról leírtak, aztán majd ősszel jelentkezzem. Úgyhogy én akkor azon a nyáron, egy disznóólban, amiben Jókai rokonai laktak, akiket kitelepítettek a saját házukból, ahová szlovák partizánokat telepítettek, vagyis a Platthy család, akiknek egyik osztálytársam rokona volt, és akikhez mi elmentünk (nagyon szépen kitisztított disznóól volt, disznók azok nem is voltak benne, csak a Platthy család), szóval én ezen a helyen magamba szívtam Jókait, a csillagászatot sajnos nem, mert a helyi csillagvizsgáló csak nappal volt nyitva (nem vicc, ki volt írva, hogy Területi Népi Csillagvizsgáló, nyitva: reggel 10-től délután 5-ig), és elolvastam a Sáhnámét. Azon az őszön fel is vettek perzsa szakra, és én vidáman jártam. Közben fölvettem a finnugor szakot is, mert gondoltam itt az ideje, ha gimnáziumban már tanultam vogulul, manysiul. Nagyon megszerettem a finn nyelvet és kultúrát. Gondoltam, milyen jó lesz nekem, erre aztán mondták nekem, hogy ez ki van zárva; öt szak nincsen. És akkor nagy csata indult, ahol háromszor utasítottak vissza, és akkor negyedszerre Sinkovits professzor, aki akkor dékán volt, engedélyezte, hogy lerakjam a magyar szakot. Sajnos ezt úgy értette a dékáni hivatal, hogy a finnugor szakot is le kell adjam, mert ők azt el se tudták képzelni, hogy a magyar és a finnugor az egymás nélkül is megy. Így tehát maradt a három szak, ahol végül is perzsából szakdolgoztam. Na most az irodalom mikor fordult eposzira - ezt próbálom magamból kiásni, tehát hogy mikor olvastam én először Homéroszt. Mert azt tudom, hogy előbb olvastam, mint Vergiliust. ’54-ben jelent meg, azt hiszem, először Devecseri Gábornak előbb az Odüsszeia, aztán az Iliász fordítása. Ezeket rettenetesen megszerettem. Az antik irodalmat a Szepessy Tibor féle Latin költők antológiájából. Latinul én valamikor tudtam, méghozzá az egyházi latint, mert lelkes ministráns voltam, és a ministránsoknak elég hosszú szövegeket meg kellett tanulni. Csináltam egy pár évig, aztán abbahagytam, és nem foglalkoztam latinnal, nem olvastam latinul. De azért mindig akadtak a kezembe rövid latin szövegek, amelyeket félig értettem, félig nem. Ennek az volt az oka, hogy a szüleim azok nem csak magán németre, hanem magán hittanra is taníttattak. Volt nekem egy osztálytársam, a Bóna Gabi, akik hárman voltak testvérek, ezenkívül velük lakott a papa, mama, egy pap nagybácsi és egy apáca nagynéni egy szobában, a négyszobás lakásban, mert a többiben úgynevezett társbérletet alakítottak ki, így ők egy szobában laktak, mint a nyulak. Ő ajánlott nekem egy öreg papot, aki nagyon jó fej volt, tábori lelkész volt az első világháborúban, és elvetődött valahogyan Irakba is. Nekem mindig azt mondta „Lacika te csak tanuld.”
Kijelölte a leckét s ő közben olvasta a Koránt.
Szóval elég érdekes volt. Amellett a nagybátyám, mint teológus, biblikus professzor, 15 holt nyelven tudott. Ismertem a könyvtárát, olvasgattam amit lehetett, és mindent meg lehetett tőle kérdezni. Homérosz megrázó olvasmány volt, de előtte még gyermekként elolvastam Szabó Árpádnak a Trójai háború című könyvét, aztán mindenféle görög-római mitológiai izéket, amihez az ember hozzájutott, és elhatároztam, hogy ezután olyan gimnáziumba megyek, ahol van latin osztály. Már akkor se volt mindenhol, ehhez kellett nekem protekció. És ez a Szekeres tanárnő - áldja meg a jóisten - aki az osztályfőnököm volt és az Anti-Dühring-gel megajándékozott; ez ismerte az Eötvös Gimnázium igazgatóhelyettesét, akit Zentai Károlynak hívtak, aki egyébként fizika-matematika szakos volt, de eredetileg vezérkari tiszti iskolát végzett, ilyen kis örmény ember volt, az egzaminált engem nagyon szigorúan, tudniillik az Eötvös az V. kerületben volt és az akkori szabályok szerint én csak egész különleges engedéllyel mehettem egy másik kerületbe. Én a hatodikban laktam, és hát akkor nekem a Kölcsey lett volna, ahol egy Hollós nevű rém uralkodott abban az időben, mint azok az osztálytársaim, akiket oda sodort a sors, mesélték, hogy mindenki rettegett, mert egy szadista hajlamú, kommunista vadbarom volt, aki mindig szadizta a gyerekeket és elüldözte a tanárokat. Tehát onnan semmi jót nem hallottam. Emlékszem tehát, hogy egzaminált: „na mit olvastál”, és akkor mondom, hogy a Latin költők antológiáját, ez a könyvnapon azt hiszem éppen akkor jelent meg. „Miért tetszik az neked?” Erre fölmondtam. „Jó, jól van, hagyd abba, látszik!”
Látszott rajtam a latin őrület.
Ekkor bekerültem a B osztályba ahol a latint tanították; ez nagyon jó volt. Elsőben egy Borsányi Károly nevű tanárom volt; rettegtünk tőle. Nagyon jó tanár volt, csak nagyon szigorú. Később ő írta meg Kun Béla életrajzát, amit először betiltottak, nem is csoda, hiszen csodálatos mondatok vannak benne. „1915 januárja. Egész Európa, sőt az egész világ retteg, hogy mi lesz a szörnyű, kibontakozóban lévő világégésből. Talán csak egy ember örült: Kun Béla, mert így bevonulhatott és megszüntették a fegyelmi vizsgálatot ellene, hogy miért költött el 250 koronát egy nem létező maroshévízi kirándulásra, amelyet felvett a Szociáldemokrata Párt pénztárából.” Enyhén szólva szatirikus egyén volt. Borsányi Károly tanár úr elment tőlünk és akkor szerencsére, megérkezett Bánhegyi tanár úr, aki görög-latin-kémia-fizika szakos volt. Eötvös kollégista volt eredetileg, de mire hazajött az amerikai hadifogságból a görögöt meg a latint eltörölték. Elvégezte újra az egyetemet és megtanulta ezeket a természettudományi szakokat és az ország leghíresebb kémia tanára lett. Az akadémia akkori főtitkára vagy elnöke külön pénzt járt ki neki, nem neki hanem a gimnáziumnak, hogy központi országos kémia szakkör legyen az Eötvösben, amit ő vezet. Tehát Budapestről, bárhonnan; a kémia iránt érdeklődők beiratkozhattak. Egy csomó későbbi híres vegyész az ő keze alól kerül ki. Nekünk viszont latint tanított, hála a jó Istennek. Megszerettette velünk az antik történelmet meg irodalmat, és emellett zseniális pedagógusként meg is tanított minket latinul. Anyagi is időbeli okoknál fogva nem tudta vállalni, hogy görögül is megtanítson párunkat, pénzt nem fogadott el tanítványtól, ingyen viszont nem lett volna ideje. Görögöt így a Radnótiban, Tegyey tanár úr szakkörében tanultam. A Bánhegyi tanár úr mindenféle nyelven tudott. Elmesélte például, hogy az édesapja, aki egyszerű mozdonytervező volt a Ganz vállalatnál, nagyon jámbor ember volt. De volt egy ládája, ami lakatra volt zárva, és nyaktekerés járt volna érte, ha hozzányúlnak. Mikor meghalt szegény papa, akkor kinyitották és mi volt benne? Tus, ecset, és a Kínával folytatott levelezése meg a kínai könyve, szótára, stb. Tudniillik sose járt Kínában, megtanult könyvből kínaiul és kínai barátai lettek akikkel levelezett. Úgy érezte, hogy egy normális budapesti egyénhez, sőt rákoscsabai egyénhez, aki egyébként mozdonytervező, ahhoz nem illik az ilyen úri passzió és ezért még a családnak se mondta meg. Ezt a tehetségét a Bánhegyi tanár úr is örökölte; természetesen folyékonyan tudott franciául, angolul, németül, olaszul, spanyolul. És például a Spenglernek a nagy világtörténelmi könyvét, amelyet akkor nem lehetett kapni, mert betiltották, saját gyermekei okulására, akik nem tudtak németül (az egyikből orvos lett, a másikból pszichológus) lefordította. 1200 oldal. És lefordította, hogy olvassák a gyerekek a Spenglert. A természettudomány tulajdonképpen természetfilozófia volt számára. Tehát akiket abszolút nem érdekelt vagy rettegtek a hasonló dolgoktól, azok az ő tudománytörténeti előadásait a legnagyobb örömmel hallgatták.
Akkor még a tantervben szerepelt logika meg pszichológia, amit általában nem ő tanított nekünk, de néha aki tanította, nem ért rá, vagy kimaradt, és akkor ő jött be. Hihetetlen előadásokat tartott Archimédeszről, Platónról, meg Arisztotelészről. Ő tehát a nyelven kívül az antik kultúrát is nagyon belénk oltotta. Felhívta a figyelmemet egy olyan történészre, akit nagyon szeretett, és akit ma is nagyra tartok és nagyra tart egy-két barátom, és azt hiszem, hogy sokan vannak így ezzel. Guglielmo Ferrero olasz történész ő, aki írt egy hat-hét kötetes Róma-történetet, ami bombasiker volt a húszas években, és amit aztán végigolvastam. Annyira más volt és mégis ugyanaz, amit a Livius írt. Tehát megtanultam azt, hogy hirtelen hogyan is lehet a dolgokat körbejárni; egy kortárs forrást vagy modern szkeptikus szemléleten keresztül is meg lehet tanulni értelmezni. A történelem mindig izgatott, később aztán olyan szerencsém volt, hogy Alföldy Gézától vagy Háhn Istvántól hallgathattam történelmet, antik történelmet.
A másik a Kubinyi tanár úr volt, aki nem sokkal azután, hogy leérettségiztünk, visszanyerte az állását, illetve visszaengedték az egyetemre, ahonnan ’56 után kirúgták (ahol egyébként Pais Dezső tanársegéde volt és aztán vándorolt iskoláról iskolára). Egy abszolút zseni volt, az ősi Kubinyi családból. Kubinyi Ágoston a Nemzeti Múzeum igazgatója volt az egyik őse. Bartók-tanítvány volt az édesanyja, aki engem nagyon szeretett, és így, mint a családomhoz, úgy járhattam Kubinyi tanár úrhoz, egy-két barátommal. Két, néha három szakkört is csinált ilyen gyermekeknek, mint mi.
Volt germanisztika-szakkör, ahol végigolvastuk a Faustot, meg megtanított minket gótul.
Aztán csinált finnugor-szakkört ahol vogulul tanultunk, de elsősorban mindig az irodalom lényegéről beszélt, mindent átszűrve a tragikus magyar, a lehető leghajnóczybb, vagy Kosztolányinál, Esti Kornélnál, Csáth Gézánál is keserűbb egyéniségén. Ha mindezeket a felsorolt irodalmi személyeket, írókat, Krúdy bőrébe töltjük bele és Szabó Dezső összetépett votják nyelvészeti céduláit rekonstruáljuk hozzá, akkor lehetne körülbelül elképzelni a Kubinyi tanár urat, mint jelenséget. Aki egyébként nagyszerű rajzoló is volt. Volt a nyelvészeknek ilyen belső karikatúra-lapja, amit ő szerkesztett. Ennek a példányai kéziratosan csak őnála voltak meg, meg gondolom egy-két nyelvész kollégájánál. Nyomtatásban csak a Pais-emlékkönyvben jelent meg két karikatúrája a mesterről. Ha megnézi, látni fogja, milyen tehetséges. A Damaszkuszi penge című írásomat szenteltem az emlékének. Sokáig ezért is csináltam nagyon nagy intenzitással a nyelvészeti meg efféle szakköri tevékenységemet, írást, olvasást. Írni nem csak ezt a földrajzi dolgozatot írtam, hanem írtam egy hosszú, hetvenoldalas kisregényt Jon Sah története címmel; ez az ezeregynap egyik híres meséje. A kórházban írtam, mert akkor állították be a gipszágyat, meg akkor kaptam ezeket a kofokain vagy nobokain injekciókat a hátam miatt; volt időm írni. De írtam az Eötvös diáklapjába is mindenfélét; nyelvészetet, novellát.
- Mi lett ezzel a kisregénnyel?
- Nem tudom. Valahol meg kell lennie a szüleim lakásán, a régi lomok között.
- És aztán a szépirodalommal végül is…
- Akkor én gyakorlatilag úgy gondoltam, hogy én egyrészt író leszek, aki mindent magába habzsol ami ahhoz kell. Másrészt leginkább földrajztudós, mert azért az egy komoly szakma. A kettőben nem láttam ellentétet. Meg emellett aztán kezdett nagyon vonzani a szerzetesi pálya is. Gondoltam, hogy elvégzem először a bölcsészkart, és aztán majd jelentkezem valami szerzetbe. Az egyetemi évek alatt, azt hiszem két vagy három nyáron át dolgoztam, több mint egy hónapig alkalmanként a Központi Papnevelde könyvtárában. Mint tudjuk a Széchényi vagy a Nemzeti könyvtár első otthona volt; az úgynevezett Pálos könyvtár, a belvárosi illetve az egyetemi templom mellett. Annak a régi anyagában dolgoztam. Egy forint volt egy katalógus cédula, ezeket osztályoztam. Akkor ott megismertem egy egészen csodálatos embert, aki aztán meghalt rákban szegény, egy piaristát, aki mindig szivarozott. Zseniális volt a könyvtárban szivarozni meg pipázni. (Rágyújt a pipájára) Ma már elképzelhetetlen, de akkor még ez volt. Szentgyörgyi Istvánnak hívták. Temesvári Pelbártot fordított meg efféléket; rajta, mint élő példán keresztül, a piaristák életmódján keresztül, a tudós pap létformája nagyon tetszett nekem. A tanításhoz nem fűlt a fogam annyira, mert valahogy én féltem a tanítástól. Annyi hülye gyereket ismertem meg tanítási gyakorlat közben, hogy azt gondoltam, megőrülnék, ha ezekkel bajlódnék éveken keresztül. De még ebbe beleegyeztem volna, hanem az engedelmesség; az valahogyan nem vonzott annyira.
- Aztán mégiscsak a tanárság közelébe került.
- Így van. Az álláselosztás abszolút a KISZnek a feladatköre volt az egyetemen. Mikor negyedikes vagy ötödikes voltam - tehát már a gyakorló évben - akkor a KISZ-bizottság azt mondta, hogy minden végzés előtti hallgatónak alá kell írni egy papírt, hogy tanári állást vállal ott, ahová helyezik, mert különben nem is helyezik el. Én meg nem voltam hajlandó aláírni és megírtam, hogy kérem én latin-görög-perzsa szakos vagyok, iranisztikából írom a szakdolgozatomat, ilyen tárgyat sehol nem tanítanak. A latin-görög is egyre jobban kimegy a divatból, tehát nem tudom, hogy mi a szart akarnak velem taníttatni. De semmi reményem nem volt, nagyon dühösek voltak. A hirdetőtáblán voltak álláshirdetések: az Akadémiai kiadó idegen nyelvű szerkesztőt keresett, oda jelentkeztem, de nem vettek fel. Rubin Péter volt volt az illetékes úr akihez fordultam, akinek később rengeteg krimi fordítását olvastam franciából. Kérdezte, hogy milyen nyelven, mondom legjobban még a német megy. Akkor adott egy bazi nagy Halász Elődöt; magyar-német, német-magyart. Azt mondja, itt van fiatalember ez az egykötetes kislexikon, amit most adott ki az Akadémia Kiadó, sikeres könyv volt egyébként, több kiadást megélt. Erről írjon valamit németül, ami szellemes, jó reklámszöveg és mégis mindent magába foglal. Én akkor a következőt írtam nagyjából, hogy „Meg akarja ölni nagynénjét úgy, hogy nyoma se maradjon?
Meg akarja tudni azt, hogy miért büdös az eszkimó halászok lába?
Mindezt egy kötetben sehol máshol nem találja meg csak a …”. Végigolvasta, teljesen elképedt és azt mondta: akkor is értesítsük ha nem vesszük fel? Mondom azért csak tessenek értesíteni. Éreztem, hogy nekem nem lesz itt jövőm, mert megelőztem sajnos a koromat ezzel.
- És aztán az egyetemi évek után…
- Aztán úgy kerültem ide, ahol azóta is vagyok, hogy Mayer Erika, aki nagyon kedves tanárnőm volt - Pirnát tanár úr felesége, aki később nagyon kedves kollégám lett, és bizonyos értelemben a mesterem - szóval ő egyik nap félrehívott, hogy: „mondja magának van valami állásajánlata?” Mondom nekem semmi nincs. Hát akkor adjon be már egy pályázatot, mert nekem a Tóni, a férjem mondta, hogy gyakornokot keresnek az Irodalomtudományi Intézetbe. Megmondta, hogy mi a cím, és akkor én rájöttem, hogy ez az Eötvös Kollégium, ahol én kollégista voltam, és ahol különböző idősebb urak szoktak ülni és nagyon csúnyán néztek rám, ha zavartam őket olvasás közben. Itt voltam tehát szakkollégista, este tízig tartózkodhattam az épületben, használhattam a könyvtárat, jártam különórákra, franciára például, és külön szakórákra amik beleszámítottak az átlagba. Tehát beadtam, és akkor fölvettek. Tizenegyen jelentkeztünk és hármunkat vettek fel gyakornoknak. Dienes Laci egy év múlva disszidált, most New Jersey államban valahol egyetemi tanár, Veres András meg itt osztályvezető. Hárman voltunk tehát. Ami az irodalmat illeti, tehát az, hogy én írjak vagy, hogy irodalomtörténész legyek, ez valahogy mindig nagyon összefüggött. És ami szemben állt vele, az most már nem a földrajz volt, meg a geológia, meg a zene, vagy a szerzetesség, hanem a nyelvészet és a vallástörténet. Bizonyos értelemben a néprajz, mert a legnagyobb hatású tanáraim azok mind valahogy ebbe az irányba húztak el. Nem volt olyan hatékony irodalomtanárom ezeken a szakokon, kivéve Horváth Jánost, az ifjabb Horváth Jánost, a latinost, aki engem nagyon szeretett, és bent is akart tartani az egyetemen; ezt én csak jóval később tudtam meg, de ezt politikai okokból megfújták. Az Erika ezt tudta persze és ő ezért szólt nekem, hogy van ez a pályázat, mert tudta, hogy hiába vagyok én akármilyen, úgyse fognak ott tartani. Végül is nyelvészetből írtam a szakdolgozatomat, hogy milyen, azt nem tudom megítélni, a Telegdinek tetszett. A XI. században keletkezett arab-perzsa szótárról írtam, amelyet egy Zamakhsari Muqaddimat nevű, igen híres hvárezmi teológus írt. Ennek az érdekessége, hogy mivel nagyon sikeres rendszert alkalmazott a szavak elrendezésében, ezért később három-, néha négynyelvűvé bővítették, és a legösszefüggőbb nyelvemlék a kihalt hvárezmi nyelvből az egyik ilyen szótárban maradt fent, mert minden perzsa megfelelő mellé odaírták a hvárezmit is. Ennek a kiadása körüli zűrzavarok ihlették meg Telegdit, hogy kéne írni erről, mert ekkor jelent meg Teheránban egy bazi nagy kritikai kiadás, ami őt viszont nem elégítette ki. Úgyhogy akkor én ezzel bajlódtam, nem nagyon szerettem csinálni. Izgalmas volt, de tulajdonképpen kénytelen voltam elfogadni a javaslatát, ha perzsából akartam valamit csinálni, mert eredetileg én természetesen a Sáhnáméból szerettem volna írni, mert az eposzok azok egyre jobban érdekeltek. A Homérosz-olvasás és a Vergilius-olvasás mindig rettenetesen tetszett nekem.
- És így fordult a latin eposzok felé.
- Maga a neolatin irodalom iránti fordulásom az összefügg ezzel a már emlegetett három éves nyári könyvtári gyakorlattal, vagy mellékállással. Mert ott találtam egy Melchior Guttwirtt nevű, Linzben publikáló költőt, aki német nyelvű cseh jezsuita és Rákóczi tanára volt a neuhausi jezsuita gimnáziumban, és a gyerek Rákóczi arcképe is benne volt abban könyvben, amit Rákóczinak ajánlott. Egy Ovidius-átírás volt ez, az Amores Mariani. Elég merész, az erotikából ugye a szakrálisba hajló játék, de ez a neolatin költészetben gyakori volt, amit akkor még nem tudtam, de később aztán több ilyet is találtam. Mindenesetre volt egy latin verseny és oda lehetett írni egy kis latin témát, és én nekiálltam, rendesen kicéduláztam és olvastam hozzá mindenféle marionológiai szakirodalmat, meg Rákócziról szólót, meg jezsuitákról szólót. De akkor bekerültem a kórházba, mégpedig egy olyan betegséggel amiről azt se tudom, hogy mi volt. Lényeg az, hogy állandóan hőemelkedésem volt, de nem tudták kimutatni, hogy miért. Volt egy híres orvos; Herd Róbert így hívták, ott volt abban a kórházban valahol a hetedik kerületben…
- Ott a Városligetnél?
- A Városliget felé. Mindjárt eszembe jut a kórház neve. Tehát oda befektettek és elég hosszú ideig vizsgálgattak, és még utána vissza kellett járni. A lényeg az, hogy sok időm volt, és én, hogy ne maradjak le a határidőről, bevittem magammal egy nagy szatyor könyvet, szótárat és ezt a könyvecskét is amelyet kikölcsönöztem, de azóta megvettem egy antikváriumban. Sajnos arckép nélkül, mert azt kivágták belőle, de megvan, sajátom. Erről írtam egy hosszú dolgozatot, amit jóval később aztán megjelentettem, és aztán ez elvezetett engem Csehországba is, hogy a tárgyi adatok alapján rekonstruáljam Rákóczi ottani tanulmányi éveit, ez is megjelent ebben a nagy Rákóczi-kötetben amelyet ’80-ban adtak ki (Rákóczi-tanulmányok, szerk. Köpeczi Béla, R. Várkonyi Ágnes, Bp., 1980). Szauder József is ajánlotta nekem ezt a témát, aki az intézetben az egyik legnagyobb mesterem volt és nagyon jó barátságban éltem szegénnyel, korán meghalt. Még fiatal kezdő voltam az osztályán, mikor az általa és Tarnai Andor által szerkesztett Irodalom és felvilágosodás című vastag kötet készült itt az intézetben, és akkor ő mondta, amikor a témákat kijelölte, hogy mi az amit meg lehet íratni ezzel, mi az amit meg lehet íratni azzal. Egyszerűen azt mondta, hogy te pedig meg fogod írni a jezsuita epikát. Igenis, nem volt mese: elkezdtem olvasni ezeket tucatszámra. Nagyon meg is szerettem, megkedveltem őket, és egyre több effélét kezdtem el olvasni. Az amszterdami ’76-os második neolatin világkongresszusra Klaniczay Tibor kiküldött engem, ahol Tarnaival, meg hajdani tanárnőmmel, Berényiné Révész Máriával, aki Vergiliust tanított nekem az egyetemen, meg Pirnáttal együtt adhattam elő. Ez engem rettentően földobott.
Ráadásul latinul adtam elő, ami általános konsternációt keltett,
és tíz perc után mindenki rajtaütésszerűen elaludt. Kivéve őket, akik figyeltek, hogy nem csinálok-e valami hülyeséget, hibát, mert a fő dolog, hogy a gyereket szemmel tartsuk. Úgyhogy ez a téma valahogy így a gerincévé vált azoknak a dolgoknak, amiket kezdtem csinálni. Az irodalomnak a mesés vagy egzotikus szórakoztató, fenséges és borzadályos, misztikus és cinikus allűrjeit is, valahogyan sosem láttam egymás ellen kijátszhatónak. Úgy éreztem, hogy egy olyan nagyzenekar az irodalom, ahol mindezeknek helyük van. És amellett rettenetesen szerettem mindenféle egzotikumot, nyelvben is meg kultúrában is, időben is térben is olvasni. Egy csomó dologról nem tettem említést. Abban az időben egy nagyszerű vállalkozás indult, ami később Körösi Csoma Társaság lett, fiatalok, de alig él már valaki közülük, aki él az a nagyszerű sinológus, Csongor Barnabás. Ezek kijöttek a mi gimnáziumunkba is és kínaiul tartottak előadást a keleti irodalmakról és igyekeztek az embereket megnyerni. Emlékszem, hogy ennek hatására olvastam végig egy csomó szanszkrit mesét meg ehhez hasonlókat. Engem ez mindig elbűvölt és
sose láttam ellentétet a hellenizmus keleti és nyugati változata között,
vagy szűkebben az ortodoxia és a katolicizmus között; kelet és nyugat stb. Ezeket egymásra utaltnak tartottam és valahogyan próbáltam (nem azt mondom, hogy sikerült volna) olyan tárgyilagos fiúnak lenni mint a Homérosz, aki mint tudjuk, úgy tudja Hektor méltóságát emelni, hogy ahhoz Akhilleusznak se kell megsértődni és viszont. Pedig az irodalom valahogy mindig erről szól, hogy ki a jobb, kié a nagyobb. Mint a régi vicc gyerekkorombban, hogy mi különböztet meg egymástól egy szovjet és egy amerikai törpét? Az, hogy a szovjet törpe egy kicsit nagyobb.
- Ez lehet, hogy megmaradt azóta is csak már más törpének mondják. Tanár úr, végigmentünk az iskolákon, a szerzőkkel való társalgáson, ami az olvasás. Szeretnék arra is kitérni, hogy azért magának az élő irodalommal is elég szoros kapcsolata volt; például Mészöly Miklóst is elég jól ismerte.
- Az élő irodalom az hála a jó Istennek, kisebb nagyobb szünetekkel azért mindig velem volt. Gyerekkoromban volt Tamási Áron, azután gimnazista koromban Kubinyi tanár úr egyrészt, másrészt más tanárok meghívtak néha írókat. Nem éppen a legkiválóbbakat, de azért nem is kell szégyenkezni. Széchenyi Zsigmondot például, Remenyik Zsigmondot - akinek a lánya oda járt az Eötvösbe, a Szilvi, és ő volt a legszebb lány. Dedikáltattam Széchenyi Zsigmonddal a Hengergő homok című - akkor még nagyon ritka, mert akkor még nem adták ki újra - útirajzát. De ő ott akkor inkább a Naharról meg a Csuiról beszélt. Aztán Simon István is eljött, és emlékszem, hogy őt például Huxleyról faggattam, nyilván marhaság volt, mert olvasta, de neki egészen mást jelentett, nem volt olyan központi jelentősége, mint nekem. Vas Istvánt már mondtam, tehát ilyen írófélékkel valamilyen módon találkoztam. Germanus Gyulával találkoztam egyszer mint földrajzos, az öreg hazudozott ott valami nagyon festőit, ahogyan szokta, és így tovább. Mikor egyetemre kerültem, akkor meg Nagy László tartott felolvasásokat egyetemi színpadon. Kit ismertem akkor én még írót? Viszonylag keveset, mivelhogy heti 54 órám volt, úgyhogy nagyon szigorú rendbe voltam beszorítva. Az intézetbe 1968-ban kerültem, és
Mészölyt már azon az őszön megismertem,
mégpedig Bojtár Endre barátom és kollégám jóvoltából, aki elvitt hozzá. Nagyon hamar megszerettük egymást és akkor sokszor járkáltam föl hozzá, és rengeteget beszélgettünk. Elsőnek olvastam sokszor a kéziratait és rengeteget tanultam tőle. Nagyon szerettem szegényt. Volt egy olyan lap amit betiltottak, amibe én írtam volna, ha megjelent volna: Eszmélet volt a címe, Horgas Béla szerkesztette volna, a megjelenése előtti utolsó nap tiltották be. Oda írtam a Nádasról szóló cikket- ismertem őt is akkor már- amely aztán később a Kritikában jelent meg. A régi Kritikában, amit szintén betiltottak, ami az intézet lapja volt, és Diószegi tanár úr- Isten nyugosztalja- jött egyszer hozzám dúltan, azt mondja: Laci neked ugye van valami kiadhatatlan tanulmányod? Mondom, van. Add ide, kiadom. Mondom: hogyhogy? Betiltottak minket, most már mindent lehet. Úgyhogy egy csomó írót megismertem, Mészöly és Nádas, és Hankis Elemér, aki akkor intézeti kolléga volt, jóvoltából. Volt egy hajdani gimnáziumi iskolatársnőm, nem osztálytársam, mert mi fiú osztály voltunk, Bende Júlia, később filozófiatörténész lett és német filozófusok fordítója. Eötvös kollégista volt, sokáig nem vették föl az egyetemre, vagyis később vették föl, és én már itt dolgoztam, amikor ő még kollégista volt, noha körülbelül egyidősek voltunk. Ő az akkori igazgatóval nagyon helyesen megbeszélte, hogy ha ő összeszed tíz gyereket, akkor meghívnak engem tanítani. És akkor elkezdtem tanítani, ami tartott 1973-tól ’91-ig. Illetve, amikor visszajöttem Rómából, akkor még egy vagy két évig tanítottam itt. Ez az Eötvös kollégiumi tanítás aztán megszűnt, de rengeteg kedves tanítványom volt. Részben XX. századi magyar irodalmat tanítottam, részben klasszikusokat, részben élőket.
Egy idő után rászoktam, hogy élő írókat hozok le, ez nagyon divatos lett,
és sokszor jöttek olyan hallgatók is amelyek nem voltak kollégisták csak hallottak róla, hogy jön az Esterházy, vagy a Mándy. Az írói ismeretségi körömet aztán még tágítottam a Mozgó Világ szerkesztőségében, ahova elég sokat írtam, és sokan megfordultak ott, akik egymástól is rettenetesen különböztek, de azért mindegyiket szerettem. Hogy mondjak két ellentétes embert, a Berkovits és a Czakó. Mind a kettő volt itt, és mind a kettővel jóban voltam. Mindegyiktől lehetett tanulni. Béládi Miklós, aki Mészölynek nagyon jó barátja volt, ő mutatott be például az Esterházynak. Nádast azt a Mészölyön keresztül ismertem meg. Hajnóczyt a Mozgó Világon keresztül, hogy csak néhány példát mondjak. Mándyt a Jóisten tudja,
Mándyt mindig ismertem,
gondolom talán őt is a Mészölyön keresztül. Amikor tagja lettem az Írószövetségnek, valamikor a 80-as években. Tehát valamikor ’84-be vagy ’85-be, nem tudom pontosan, onnantól kezdve mindenkit ismertem.
- Mint egy utolsó kérdésként -ebben a beszélgetésben legalábbis- azt szeretném, ha azt mondaná el tanár úr, hogy most, a mostani Magyarországon, a mostani életben, ebben a pillanatban milyennek látja az irodalom és az olvasás helyzetét? Mi az amit szívesen vesz kézbe és reményt érez belőle? És akár ajánl is? És mi az ami esetleg elkeseríti?
- Ha általában beszélünk az olvasásról, akkor
a lehető legelkeserítőbb a helyzet.
Tudniillik az ember leginkább kis kerületi vagy vidéki, vagy iskolai könyvtárak állományán tudja lemérni azt, hogy mi van meg hozzávetőleg, és hogy mit olvasnak. Mint tudjuk ez a könyvtártudomány egyik kutatási területe, A Múzeum utcában volt a Könyvtártudományi és Módszertani Központ, itt dolgozott például Fodor András a költő is egy ideig, vagy Kulcsár Szabó, és itt dolgozott barátom Fogarassy Miklós, aki Mészöly-kutató és Vermeerről író, kiváló esszéista, és most hetven éves. Nagyon jóban vagyunk. Ők rendeztek egyszer jó régen, valamikor a hetvenes évek végén, Szolnokon egy konferenciát, amin magam is előadtam, ahol kedvelt és elutasított művek elemzése volt a téma. És már akkor kirajzolódott egy olyan tendencia, hogy
a valóságos értékek kezdenek kibukfencezni az olvasói látókörből,
érdeklődésből. Nekem ifjúsági könyveket adtak, megkaptam statisztikailag, hogy az elmúlt évben mi az amit legtöbben és mi az amit a legkevesebben olvastak. Ez szörnyű volt, mert legtöbben egy soha nem hallott amerikai, nem is írót, hanem filmest olvastak, aki valami sci-fit írt - nagyon gyermeteg sci-fi volt egyébként - és csak a film után, hogy még a hetedik bőrt, hogy lenyúzzák anyagilag. Ez volt a bombasiker, és a legkevesebben a Csutak és a szürke lovat, ami nekem egy imádott kedves könyvem volt mindig. Egyszerűen nem értettem a dolgot, úgyhogy elkezdtem belemélyedni, és végül is rájöttem arra, hogy
melyek azok az aljas fogások, amelyekkel egy író, ha akar, bármikor olcsó sikert arathat,
és melyek azok amelyeket kerülnie kell, milyen értéktartományok felé nem szabad, még tapogatnia sem. Főleg az anyagi siker és elismertség a cél, s mert hiúk, néha jobban szeretik az egójukat, mint a pénzt. Ámbár a kettő együtt se rossz, mondják többnyire. Isten nyugosztalja, szegény Gyurkovics Tibornak találtam egy olyan könyvét, ami a kettő között volt, ő aki pszichológusként nem csak literátus körökben forgott, rájött arra, hogy ha nem akar éhen halni, akkor milyen fogásokat kell bedobnia, és ezért
minden fogást ellopott a Mándytól, kivéve az értékeseket.
És ebből sikerült valami szörnyűséget gyúrnia, ami se nem giccs, se nem irodalom. De hát ez régen volt, azóta a helyzet rettenetesen romlott. Ahhoz képest, amit ma olvasnak, de nem is olvasnak, hanem videón, vagy DVD-n néznek különböző hülyeségeket. Irodalmat látszólag két lábon járó fehér emberek se nagyon olvasnak, mert könyvre nem költenek. Volt az Igen című lap, amibe nagyon sokat írtam hajdanában az első két évben, amikor Czakó megalapította, ’88-’89-ben. Talán az ötödik számba írtam valamit, ami nem tetszett egy plébánosnak. Mondja nekem Czakó kétségbe esve, hogy a plébános írt egy levelet, hogy a püspöki kart fel fogja szólítani, hogy ahol ilyen szemeteket megjelentetnek, mint amilyen a Szörényinek ez a cikke, akkor ez egy nyilvánvalóan zsidó kommunista szabadkőműves lap. Mi lesz velünk? - mondja Czakó. Papa, mondom, semmi nem lesz velünk. Hogyhogy? Mondom:
Magyarországon minden lapot ahhoz kell mérni, hogy a Nyugatot annak idején 600 példányban adták ki.
Na mondom: szerintem 600 ember csak van az országban: zsidó, katolikus, szabadkőműves, amit akarsz. Most kevesebben vannak, ennél többet úgyse lehet eladni. És milyen igazam volt akkor. Átmentem a Vigíliához szerkeszteni, ami akkor tizenötezer példányban jelent meg. A cenzúra eltűnt, és az emberek valamilyen oknál fogva tényleg olvastak. De ez nem tartott soká szerencsére, tehát bekövetkezett ugyanaz az áldott állapot, ahogyan a karthauzi névtelen mondja, hogy
a magyar ember nem marha, hanem csak lusta és döbbenetesen goromba.
Vagy valami ilyesmit mond, hogy miért van mindenkinek bibliafordítása, csak nekünk nincsen (a mohácsi vész évében), hogy míg más népeknek teljes anyanyelvre fordított bibliájuk van, addig a mi műveletlen és faragatlan magyar népünket nem harmatozta be ily kegyelem, hogy akár csak vázlatok formájában is, effajta érdemekkel dicsekedhessék. És mivel igaz magyar ember volt, természetesen mentegeti a magyarokat. Azt hiszem, írja, hogy mindezt nem annyira a tudatlanság, hanem inkább a kényelmesség és hanyagság rovására kell írni. Ez latinból van fordítva, itt olyan szavak vannak amelyek nem is kényelmességnek és hanyagságnak, hanem inkább lustaságnak és semmittevésnek kellene fordítani. Ez tehát bekövetkezett, de irodalom ettől függetlenül van, mert írók vannak, akik írnak; hol jót, hol nem. Mondjak két teljesen más világú írót, akiket frissen olvastam: Pusztai János, aki most volt hetvenöt éves, és aki egy ilyen sumér, ősmagyar álomvilágból épít fel egy félelmetes, belső naplót, Árpád háza címmel, 1200 oldalon, amelyben két cselekményszál fut. Az egyik az ősmúltban, Erdélyben; ahonnan ő való, illetve nem egészen oda, mert ő szatmári. Tudjuk azt, hogy a Zsé birtoka című regénye az egyik legnagyobb magyar regény. Én itt tanítottam a gyerekeknek annak idején, meg a Tatárjárást az Eötvös kollégiumban. A másik pedig az ő mai kis világa, ahol él, valahol Nagytétény környékén egy saját maga által épített házban, a napi küzdelmei és töprengései. Olyan fantasztikus módon van megcsinálva, az egyik gyakorlatilag cselekmény nélkül, a másik csupa cselekmény, hogy a kettő együtt folyamatosan úgy egészíti ki egymást, mint valami pulzáló fénytörés amelyben az egész lakik. Ez mondjuk az egyik fajta író.
- A másik?
- A másik akit most olvasok, de még ne fejeztem be, mert lesz egy konferencia ahova fölkértek, ez a Darvasinak a könyve, a Virágzabálók, ami a Szegedi árvízzel kezdődik. (a beszélgetés 2009-ben készült. Megj. a szerk.) Tudom azt, hogy tulajdonképpen, ha a régebbi Darvasikat veszem, amiket eddig olvastam, akkor ezeknek logikus fejleménye, a megzabolázása, és egy kevésbé szilaj és friss világba való átültetése azoknak a fogásoknak, amelyekkel dolgozik. De azért nem beszélek róla mert még nem fejeztem be. Azt hiszem, hogy sokféle könyv van most is, az irodalomnak azok az allűrjei, amelyek engem tehát ilyen módon csiklandoznak hol jobbról, hol balról, hol messziről, hol közelről. Az egyik úgy, mint a fűtőtest, mikor nekirakom a lábamat, a másik mint egy pörkölő, de mégis hideg kvarc. Mint az első emeleten lakó kozmetikusnál, akitől a mamám hozatta az arckenőcsöt, mint minden nő, mert a boltban nem lehetett kapni, mindig figyeltem a fényeket és az egyik is fény, másik is fény, mi a közös bennük. Tehát nem hiszem azt, hogy elunnám az irodalmat, egy csomó dologhoz ráadásul már nem jutok hozzá. Talán ’90 körül voltam úgy, hogy nagyjából mindent olvastam, amit kellett akkor, vagy amit elengedhetetlennek gondoltam. Azóta folyamatos késésben vagyok, úgyhogy ezért vissza is vonultam a kritikától és nem írok róla, inkább csak olvasok. Költészetet is, hiszen most volt Quasimodo-verseny, én vagyok a zsűrielnök, és végig kellett olvasnom 380 verset, 180 vagy 190 költőtől, aminek a legtöbbje elég rémes. De megható is, mert van például egy pici, 800 lakosú faluban kettő, aki egymásról nem tud, és verset ír. S mind a kettőben van valami közös, annak ellenére, hogy az egyik, mit tudom én, megőrült, és valami saját maga által kisilabizált, kabalisztikus ördögidézésekben leli örömét, a másik pedig megmaradt az emlékkönyv-versírás szintjén. Mégis látszik, hogy egy faluban vannak, és az nem olyan nagy falu. És Magyarországnak hívják a hazájukat.
Készült 2009-ben. Készítette Weiner Sennyey Tibor.
Technikai munkatárs: Debreczeni Ilona.
Szerkesztette: Petneházi Gábor.
KAPCSOLÓDÓK
Itt van a kutya elásva, ahogyan azt Platón oly gyönyörűen megfogalmazta a Phaidroszban: amióta feltalálták az írást, az ember csak felejt; tudását képes ugyan rögzíteni, de mihelyt ezt megteszi, az abban pillanatban elindul az enyészet felé. - Petneházi Gábor: Mi fán terem a filológus? - SZÖRÉNYI70/2
Hogyan jutottam el Szegedről Indonéziába? Hogyan indultam el a tökéletes nyelv keresésének útján, kezdve a neolatintól elérve egészen a szanszkrit és páli alapokra épülő ójávai nyelvig, a kawiig? Hogyan értettem meg a nyelv belső energiáját és annak hatását a környező valóságra? Hogyan következett ebből, hogy a költészet világot alakító energia? Hogyan találtam meg az Ős-Mahábháratát? Hogyan értettem meg, hogy a történelem milyen kölcsönhatásban van nyelvvel és társadalommal? Mesteremnek és tanáromnak: a 70 éves Szörényi Lászlónak ajánlom ezt az esszém. - Weiner Sennyey Tibor: Az elveszett királyság, avagy a költészet jógája - SZÖRÉNYI70/3
- Irodalom