Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Finis terrae - a világ végén. Zarándoknapló III.

meseta
Tökéletes élet nincs. De kitartás mindenkinek adatik, és a Camino a bátorságot és a tisztaságot hozza fel a lélek mélyéből. - Stenszky Cecília Camino-naplójának harmadik, befejező részét olvashatjátok a DRÓTon.

 

 
Két hete, három hete indultunk el otthonról? Minden nap visszatérünk gondolatban, de egyre kevésbé reális. Egyetlen valóság maradt: az út. Mindenfajta pátosz és túlzás nélkül, a negyedik héten már el sem tudjuk képzelni az életet úgy, hogy egynél több éjszakát töltünk egy helyen. Hogy nem úgy indul a nap, hogy reggel egy kávéval és a hátizsákkal nekivágunk a kagylókkal jelölt útnak, s délután húsz-egynéhány kilométerrel közelebb vagyunk Santiagohoz. A cél ugyanilyen elképzelhetetlen – megérkezünk valaha is? Létezik az a katedrális, vagy ugyanolyan ködbe vésző legenda, mint ami köré épült, Szent Jakab apostol sírja? És volt-e más életünk is otthon, a kicsi országban, amelyről annyit mesélünk a zarándoktársaknak? Mintha egy másik dimenzióban lépdelnénk. 
Egyre jobban pötyögünk spanyolul, egyre több rokon lélekkel és furcsa alakkal találkozunk. Egyre szimbolikusabban látjuk a világot. Akinek a nyakában kagylót látunk, akármilyen ember is, közösséget érzünk vele, mert van egy közös valóságunk: Santiago felé haladunk. A láb gondolkodik, az út gondoskodik, a véges végtelenné válik. Egyre többet adunk, s tanulunk elfogadni is. 
Aztán eljön az a pont is, amikor a szellem birokra kel a fizikai valósággal. Leónban éppen énekelni terveztem a főutcán, mint Burgosban egy héttel azelőtt, amikor arra ébredtem, hogy elment a hangom. A torkom, mint mindig. De haladni muszáj, és muszáj a test beszédére is figyelni. Mikor Galícia határába érünk, a hágón fölfelé, bőrig ázva, lázasan már azt sem tudom, miért megyek, de valaki fogja a kezemet, én pedig megyek vele. Meglehet, valaki másnak van most szüksége a hangomra, az erőmre. Egy német lány megkínál egy korty borral, addigra kisüt a nap is. Valahogy mindig, mindig jól alakulnak a dolgok.
 
Minden nap különlegesen elkészített ajándék minden egyes zarándoknak. Van, hogy mi vagyunk azok valaki más számára, s van, hogy számunkra jön a segítség pont akkor, amikor a legnagyobb szükségben vagyunk.
 
Eső után előbújtak az őzlábgombák, de az aznapi szálláson nem volt zarándokkonyha, csak étterem. Dobjuk ki? Csak megkérdjük, lehetne-e kezdeni vele valamit. Szomszéd országbeli leányka volt a pincér, pillanatokon belül elintézte, hogy a konyhában elkészíthessük, s az étteremben megehessük a gombát. Megfáradtunk egy másik nap, s felvertük sátrunkat, egy jóindulatú ember azonban figyelmeztetett, menjünk odébb egy kilométernyit, ott szabad is sátrazni. Hamar kerekedett régi ismerősökből társaság, jöttek, csak jöttek el mellettünk a zarándokok, s végül azok is megérkeztek, akikkel legjobban összebarátkoztunk, akiktől a legtöbbet kaptunk és adtunk emberileg.
 
Tábortűz, egy üveg bor, gesztenye, csillagos ég. Nemsokára Santiagoba érünk. Kell-e más egy pillanatnyi mennyországhoz?
 
Aztán tényleg beértünk a városba. Sok minden nem olyan volt, mint amire számítottunk, ráadásul tatarozták a katedrálist, mindenhol újabb és újabb pénzeket akartak rólunk lenyúzni, úgy éreztük, de mégiscsak ott voltunk. Megérkeztünk! Szertartásosan bementünk a templomba. Füstölő, szent sír, mise, s compostela, vagyis oklevél, hogy végigcsináltuk, ékes latin nyelven. És most? Hová tovább? Megérkeztünk, nyolcszáz kilométert gyalogoltunk. A lelkünk valahol még vándorúton van, a lábunk menne még.
Régi szokás, hogy aki megteheti, s nem rohan a repülőgépe után, lemegy még nyolcvan kilométert Finisterrába, vagy ahogy gallegóul mondják, Fisterrába, az óceánhoz. Ez Európa egyik legnyugatibb pontja, a spanyol Costa del Morte része, és hagyományosan itt szedik fel a zarándokok a maguk Szent Jakab-kagylóját. Régen nem volt pecsételős zarándok-útlevél, a kagyló bizonyította, hogy végigjárták az utat. Manapság Finisterra jórészt szintén – ahogy az útba eső települések nagy része – a zarándokokból élő kicsi város. S hogy az utat, melyet az ember lába úgy megszokott, hogy lám, az óceánig futna még, egy utolsó szertartás koronázhatja meg. A hagyomány szerint meg kell fürdeni az óceánban, aztán a világítótoronynál, ahol az út tényleg, tényleg véget ér egy nullás kilométerkővel, elégetni egy ruhadarabot, mely elhasználódott a zarándoklaton, majd megnézni a naplementét.
 
E hármas rítus után másnap új emberként ébredünk. És most ne firtassuk a legendák valóságtartamát.
 
Aki végigmegy ezen a régi zarándokúton, akár nyüszögve, akár fürgén, akár részletekben, akár könnyített csomaggal, tele vagy üres zsebbel, az megérdemli, hogy valami új történjen vele. Nem feltétlenül látványosan - nem hallottam még olyan zarándokról, aki megnyerte volna a következő hónapban a lottót. De belül – belül valami olyan erőt kap az ember, amit nem kell és nem is lehet szavakba pakolni. Erőt, amely abban segít, hogy amikor visszatérünk a már-már irrealitás ködébe vesző otthoni mindennapokhoz, a dolgok ne ugyanúgy menjenek, ahogy eddig.
 
Tökéletes élet nincs. De kitartás mindenkinek adatik, és a Camino a bátorságot és a tisztaságot hozza fel a lélek mélyéből. 
 
Végső soron három a megérkezés. Az első a Santiago de Compostelába való érkezés, amikor – még fel sem fogtuk, hogy itt vagyunk – semmi mást nem tudunk tenni, csak térdre borulni, akár ténylegesen, akár csak lélekben. Nem a katedrális nagysága miatt – a bensőleg megtett út miatt. Aztán lassan körbenéz a zarándok, látja a nyüzsgő egyetemi és turistaéletet, újra hagyja magát elmerülni a jelen pillanatban; reménykedik benne, hogy találkozik azokkal a zarándoktársakkal, akikhez közel került az út során, és végül elhagyja a várost. 
A második megérkezés az óceánhoz visz. Nekünk, magyaroknak nem evidens, hogy az óceán milyen végtelen, milyen árapály-játéka van, milyen veszélyes. Mennyire a világ vége. És Muxiában, az egynapi járásra lévő másik kicsi félszigeten, ahol a templomig csapnak fel néha a hullámok, már kifut a lábunkból a gyaloglás. Igen, ott ér véget az út másodszor, a végtelen óceán előtt. 

Aztán indulhatunk haza. Boldog vagyok, hogy nem busszal-repülővel, hanem autóstoppal megyünk, ha kényelmetlen is. Kell még ez a másfajta út, ez az átmeneti idő, míg a lelkünk utolér, hogy igazán hazaérhessünk. Kell még hat nap kényelmetlenség, sátrazás, a kamionosok segítőkészségének megtapasztalása, és annak, hogy bár hasznos nyelveket beszélni, az ember és ember közti kapcsolat és kommunikáció elsősorban a szívből fakad. Most már hazaérhetünk, a saját ágyunkba, azokhoz, akik nagyon vártak már haza. És ebből tudom igazán, hogy megáldottak az égiek.

 


ELŐZŐ KÉT RÉSZ

Nem kell templomba járó katolikusnak lenni, hogy valaki zarándok legyen. Nem szükséges rózsafüzért mormolni sem minden nap. Még csak Istenben sem kell hinni, bár mindez mind megkönnyíti – mit is? Aki hagyja magát megváltozni, rossz felé már nem mehet." - Most volt Szent Jakab napja, július 25-én, aki a zarándokok védőszentje, nem véletlenül. A világ egyik legnépszerűbb zarándokútja az ő sírjához indul, évente több százezer ember tesz meg akár 800 kilométert is, elsősorban gyalog, hogy eljusson Santiago de Compostelába, ahol a szent sírján kívül remélhetőleg valami mást is talál - önmagán belül. Ehhez kapcsolódóan közöljük a DRÓTon Stenszky Cecília zarándoknaplóját, három részben. Úristen, megyünk! - Zarándok-napló I. 

Hogy mi kell a a zarándoklathoz? Először is, szükség van ugye egy jó cipőre, lehetőleg márkás fajtára, hogy ne törje fel a lábat. Aztán jó fajta, széles pántú hátizsák, a hát védelmében, valamint esőkabát, hálózsák, miegymás. Ezeknél már csak egy fontosabb van: hogy el tudjuk hagyni mindezeket. - Zarándoknapló II - a lottónyereménynél is jobban

 
  • El Camino
  • Santiago de Compostela
  • Szent Jakab útja
  • zarándoklat
  • Élet