Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Ehető koton kekszen – Világevők trailer és kritika

Adva van öt gasztroblogger, akik amikor csak tehetik, Michelin-csillaggal rendelkező étteremben esznek és ezekről írnak a blogjaikban. Megtudjuk tehát, hogy az étteremkritika hiába egy külön szakma, mostantól a hobbievők (foodie-k) bitorolják – kérdés persze, hogy mennyire vehetők komolyan? 

Szeretek dokumentumfilmet nézni moziban. Ennek a műfajnak sokszor hasznára válik mindaz, amit csak a moziélmény nyújt, például a teljes, osztatlan, zavartalan figyelem vagy a részletek jobb megfigyelhetősége. A Világevőkre mint enni és főzni is szerető (hébe-hóba gasztroblogot vezető) néző ültem be, és nem állítom, hogy ne találtam volna benne érdekességet, de azt hiszem, hogy moziba elmenni érte csak vérgasztrobloggereknek és leendő operatőröknek érheti meg.

A film fényképezése ugyanis kifejezetten szép, néhol kissé steril, de összhatásában igen profi munka. A téma (szép ételek, szép tájak) kínálja a tetszetős képi lehetőségeket, amikkel mind a négy operatőr tökéletesen él. Minden a helyén van, mindent meg tudunk nézni.

Tartalom tekintetében azonban egy kissé eltévesztették az arányokat.

Adva van öt gasztroblogger, akik amikor csak tehetik Michelin-csillaggal rendelkező éttermekben esznek

és ezekről írnak a blogjaikban. Megtudjuk tehát, hogy az étteremkritika hiába egy külön szakma, mostantól a hobbievők (foodie-k) bitorolják – kérdés persze, hogy mennyire vehetők komolyan?

Nos, a film óvatosan azt deríti ki, hogy a séfek ugyan tudnak a létezésükről, sokszor örömmel meg is vendégelnék őket (nem tehetik, erről később), de a véleményükre mérsékelten adnak. Sokkal inkább a különös népszerűségükből fakadó hatalmuk miatt foglalkoznak velük. Ez többnyire rendben is van, bloggereinknek ugyanis a puszta tapasztalaton kívül nagyjából semmi közük a gasztronómiához. Nem tudnak főzni, sosem vezettek éttermet, egészen más területen dolgoznak (van itt modell, egyetemista fiú és ex-lemezkiadó is), tehát ami őket bármelyikünktől megkülönbözteti az a... mi is? Ja, igen, a pénzük!

Rengeteget költenek világevő hobbijukra. Egy kezdő gasztroblogger lány képes például 48 órát eltölteni New Yorkban, a világ egyik legizgalmasabb városában (életben először) azzal, hogy felkeres 4-5 rettentően híres éttermet, amikbe már hónapokkal korábban asztalfoglalást adott le. Ezzel önmagában semmi gond nincs, nekem egyenesen tetszik, hogy emberek sokat utaznak, a kultúra egyik ágára sok pénzt költenek és hardcore képviselőikhez kellő tisztelettel viszonyulnak. Mélyen egyetértek az amerikai gasztrobloggerrel, aki a Világevőkben elmondja,

ez éppen olyan, mint bármelyik másik művészet élvezete.

Tökéletesen igaz, a konyhaművészet különböző regiszterekben különböző élményt nyújt (ahogy például a jó zenéért is hajlamos az ember utazni, jó ételért is megteheti), egy ponton túl már messze nem az ízlelésről van szó, hanem komplex érzékelésről, amit egy-egy műalkotás-szintű étel elfogyasztásakor tapasztalunk: látvány, színek, összkép, illatok stb. És ahogy minden más művészetben, természetesen itt is van még egy pont, valahol igen magasan, az a pont, amelyiken túl már az egész csak merő sznobéria.

A világ legbizarrabb desszertje: zselékoton sűrített tejjel

Ugyanakkor, hogy a bloggerek mennyire nem profik, azt pont a fent említett hozzáállásuk mutatja: nem engedik vendégül látni magukat, mert úgy érzik, ha ingyen esznek egy drága helyen, akkor nem írhatják le őszintén a véleményüket. Egy igazi kritikusnak ilyesmi sosem jutna eszébe.

A Világevőkről azt gondoltam, hogy sok érdekes és a hétköznapi ember számára elérhetetlen vidéken/étteremben fogunk kalandozni, a 95 perc alatt valóban betekintünk a konyhákba, különleges fogásokkal ismerkedhetünk meg, de sajnos mindez csak részben, felületesen teljesül. A főszereplők mindvégig a gasztrobloggerek és ők bizony nem elegendők az érdeklődés folyamatos fenntartásához.

A film magyar címét különben Jókuti Andrásnak köszönheti,

aki 2010 óta azonos címmel vezet színvonalas gasztroblogot (és nem mellesleg folyamatosan képzi magát, ma már ez a hivatása). Neve mostanában sokat forgott a sajtóban, valaki tévesen azt állította róla, hogy övé a rákospalotai Pléh csárda, ahol Anthony Bourdain amerikai sztárséf nagyjából egy hete jól belakmározott mindenféle szaftos magyar kajából. Ebből annyi igaz, hogy a helyet valóban Jókuti ajánlotta Bourdain figyelmébe, aki valóban ott járt és valóban evett magyarost és tényleg ízlett neki. Így vagy úgy, láthatjuk, a gasztroblogok és szerzőik mégicsak befolyásolják az éttermi világot.

A Világevőket nálunk 2015. június 18-tól vetítik a mozik.

Filminfó:

Világevők (Foodies), svéd dokumentumfilm, 2014 Rendezők: Thomas Jackson, Charlotte Landelius, Henrik Stockare Operatőrök: Thomas Jackson, Charlotte Landelius, Samuel González, Philip Sundbom Zene: Johan Berthling, Andreas Söderström Szereplők: Andy Hayler, Katie Keiko, Aiste Miseviciute, Perm Paitayawat, Steven Plotnicki


KAPCSOLÓDÓ

Az utóbbi idők filmes felhozatalából ajánlunk három – egy magyar, egy lengyel és egy angol – filmet a szürke novemberi hétvégére. Nézzetek meg őket, ha még nem láttátok és írjátok meg a DRÓTnak, hogy melyik mennyire tetszett. - Három baromi jó film

 
  • világevők
  • mozi
  • foodie
  • gasztro
  • gasztroturizmus
  • film
  • dokumentumfilm
  • filmkritika
  • Látható