Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Budapesti szemüveg

Hogy a külföldiek mit gondolnak Budapestről, sok forrásból tudjuk. De mit tapasztal egy vidéki fiatal? Az első hónapok benyomásait jegyeztem le magamnak, és nektek is. Budapest egészen addig misztikus egy kicsit, amíg oda nem költözik az ember.

 
„A rakodópart alsó kövén ültem
néztem, hogyan úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten, 
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.”
József Attila: A Dunánál
 

Kiss MártaEgy kis édesség. 80x90 cm / olaj, vászon. Budapest. 2014

Gyerekként, és még egész sokáig kizárólag a pályaudvarok jelentették Budapestet: a sötét, koszos és zajos csarnokok, dugig tele rohanó emberekkel és koldusokkal. Később persze sok-sok barát, élmény és szép helyek egészítették ki a fővárosról alkotott képet. Néhány éve pedig egy külföldi barátom kérésére leírtam egy útikönyvben nem található mondatot: 

 
Budapest számomra a leggyönyörűbb város – és ezért nem élnék itt soha." 
 
Azt már csak magamban tettem hozzá: nehogy elromoljon a kép, ami bennem él. Budapest egészen addig misztikus egy kicsit, amíg oda nem költözik az ember. Onnantól viszont – mintha egy csapásra csak az lenne egész Magyarország. Így már érthető, miért nagy az arca az ittenieknek, jöjjön bár a Duna bármely partjáról. Amikor a fővárosban van az ember, a vidék mintha egyszerre láthatatlanná válna.
Néhány évig azonban itt éltem, és nem bántam meg. Árnyalódott a város. A kosz, a zaj és a koldusok ugyanúgy megmaradtak, mint a világklasszis természeti, építészeti és kulturális adottságok, amit addig nem láttam. Hétköznapi is, ünnepi is. De észrevettem, hogy kezdem én is felvenni a „budapesti szemüveget”, amivel az itt élők látják a világot; és ez sok szempontból üdítően új – másfelől viszont szomorú. Nagyon más. Mintha Budapest határán kívül megszűnne Magyarország, és csak rejtélyes, távoli vidék volna.
 
Sokkolóan más itt élni, mint bárhol, ahol eddig jártam. 
 
Talán pontosan azért, mert az ember nem külföldi tapasztalatokra számít - a vidékhez" képest viszont javában külföld. Még József Attila költészetéből is máshogyan ugranak ki a sorok, hogy látom és tapasztalom, mit jelent pici embernek lenni a nagyvárosban. Mert Budapest embertelenül nagy. Igen, tényleg minden megvan itt, amit az ember csak elképzel. De mi az ára?
Eleinte csak az tűnt fel, hogy Buda egész más hangulatú, mint Pest. Aztán az is, hogy tulajdonképpen minden kerület teljesen más, mintha mind egy-egy kis város lenne – és valóban. A Város sok-sok kicsiből összeálló nagy egész, és ez adja sajátos szépségét és gigantikusságát is – valójában több városban élünk, bár úgy vesszük, mintha csak egy város lenne. Ebből fakad a rengeteg utazás is, ami elkerülhetetlen, s mégis púp a háton. És néhány hét múlva már magamon is látom, hogy addig halogatom az utcára lépést, míg nem marad más, csak a sietős léptek, a kapkodva indulás és érkezés. Már értem, miért rohan mindenki az utcán, miért csak körülbelülre beszéljük a találkozókat, hogy miért van a legtöbb embernél könyv vagy fülhallgató. 
 
És ezzel az olvasás és a zenehallgatás a benne elmerülő figyelemből sokszor – idő-kitöltő tevékenységgé redukálódik. 
 
Végül immunissá válunk az óriásplakátokra, a villamos meg a metró robajára, a szeméttől kicsorduló kukára, a tömegre, és lassan a másik emberre is, aki a járdán ül vagy fekszik, akármilyen okból. Ezzel egyrészt persze védjük magunkat – egy milliós nagyvárosban nem lehet mindenkihez odafordulni – másrészt azonban automatikusan megítéljük azt a másikat, anélkül, hogy bármit tudnánk róla. Igaz, ők sem könnyítik meg a dolgunkat. Mert ott vannak mindenhol. Alszanak, kérnek, kínálnak, van, aki tolakodó, van, aki könyörgő, szánalomra vagy üzleti érzékre, emberségre vagy sietségre apellál. Be lehet csukni a szemünket, vagy találomra adni valakinek valamit, a lehetőségek korlátlanok – csak győzzük lelkiismerettel.
A nagyvárosok természetes velejárója és átka az is, hogy túl széles a választék; áruban, programban, emberben. És fordított arányossággal csökken az emberség, úgy, ahogy fásul a szem. Minden, de minden elérhető és megtalálható, csak pénz és idő kérdése – s a legkeresettebb dolgok pont azok lesznek, amelyekből hiányt szenvedünk, amire nincs időnk a nagy hajszában a „normális” élet után. Természetes dolgok, helyi élelmiszerek, tiszta levegő, csönd. Emberi kapcsolatok, vagy éppen egyedüllét. Valami mintha nagyon fejre állt volna.
 
Pedig nem az idő kevés, nekünk van hússzor annyi dolgunk, amivel kitöltsük, s minél nagyobb a város, annál több. 
 
Tanítottam gyerekeknek, hogy régen hogyan éltek az emberek, főleg a paraszti rétegben. Nagyon nehéz átadni, mert már közünk sincs ahhoz a kétkezi életmódhoz, és azért is, mert régen sokkal lassabb volt minden. És most: gyors és tömény és arcba tolakodó és zsúfolásig telve minden nap. Nem lenne nagy divat manapság a minimalizmus, ha nem lenne valami körülöttünk, amelyből muszáj már minimalizálódni, különben megkattanunk. 
 
Mindenből pontosan annyival több tárgyunk és tevékenységünk van a kelleténél, ami meghaladja az egyet.
 

Kiss MártaSzelfi. 60x70 cm / olaj, vászon. Budapest. 2015

 

Gyerekkoromban nagyon szerettem volna indián lenni, az indiánregényeket olvasván. Aztán belenyugodtam, hogy indián ebben az életben már nem leszek, de milyen szerencsés vagyok, hogy most élek: tulajdonképpen ezernyi életet megélhetek! Ma bárkinek lehetősége van több száz élet megélésére: könyvekben, tevékenységekben, utazásban, filmekben, más emberekkel való kapcsolatban bele lehet kóstolni ezernyi eltérő életmódba és életérzésbe. Mindez nagyon nyitottá is tud tenni. És rendkívül nehéz lemondani róla.

De ahhoz, hogy ép maradjon az ember, egy mellett érdemes elköteleznie magát. Egy, nem több. És nem azért, mintha nem lennénk képesek több dolgot csinálni - csak épp nem éri meg. Csak egy dolog egyszerre. Egy tevékenység, egy könyv, egy úticél. Egyszerre egy emberre figyelni, egy dolgot tenni, egy felé nézni, egyvalamit hallgatni. 
 

Egyszerre egy életet élni – a sajátunkat. Ez még talán a nagyvárosban is sikerülhet.

 

 


KAPCSOLÓDÓK

Marx-idézet a Humboldt-egyetem aulájának falán? Goebbels épületében a munkaügy? Eláznak az első osztály utasai a pályaudvaron? Hajléktalanok az utcán? Egészen felháborító ez a Berlin! Hogyan valósul meg a politikai transzparencia a szimbolikus építészetben? Mi az az „állandó képviselet”?  Mennyiben más ott a helyzet, mint nálunk? Szerkesztőnk Petneházi Gábor, tegnap tért vissza a német fővárosból, ahol a szabadság szele meglegyintette.Berlin nem Budapest

„A mai világban nincs megadva az anyaság kellő tisztelete” - mondta Kiss Márta festőművész, akinek március 26-án nyílik legközelebb kiállítása. De beszélt nekünk angyalokról és emberekről, festészetről és gyermekvállalásról, a kisgyermekes anyák helyzetéről és a vega konyháról.  - Anyának lenni művészet - Kiss Márta interjú

Vajon méltók vagyunk-e az épített örökségre, mindarra a szépségre, ami fővárosunkban körülvesz, vagy azok a magyarok, akik több mint száz évvel ezelőtt felépítették Pestet mások voltak? A Szabadság tér ma tökéletes kifejezője mindannak, ami a magyar tudatban összezavarodva él történelemről, világról és életről. - A teret elemző cikksorozatunk első részét Weiner Sennyey Tibortól ma, másodikat Petneházi Gábortól holnap olvashatjátok a DRÓTon. - Szabadság tér? (Első rész)

Ez a tér nem a miénk, nem a budapestieké, nem is a magyaroké, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan a döntéshozók azt elképzelik. Ha a városé lenne, már régen beszántottak volna rajta minden szobrot és emlékjelet, gondosan ápolt gyepén az emberek napközben piknikezhetnének, este pedig szerelmespárok andaloghatnának. Mi ott sem voltunk - Szabadság tér? (Második rész)

70 éve, 1944 augusztusában tört ki a varsói felkelés. A három hónapig tartó harcok több százezer áldozatot követeltek, a Honi Hadsereg kapitulációját követően pedig a németek szisztematikusan porig rombolták a várost, mindezt a szovjet csapatok tétlen asszisztálásával, akik ekkorra már elérték a Visztula vonalát. Az eseménysor érthető módon, máig eleven, kitörölhetetlen nyomot hagyott a lengyel nemzeti tudatban, a fővárosról magáról nem is beszélve, amit szó szerint a teljes megsemmisülésből kellett újraéleszteni. Szerkesztőnk, Petneházi Gábor 2012 őszén járt a helyszínen, ekkor írta jegyzetét. Szubjektív séta Varsóban

 

  • Budapest
  • vidék
  • hétköznapok
  • Élet