Mr.Sale

 

 

 

Címlapos Friss

Arany eposzunk, avagy az elveszett magyar mitológia és elfelejtett epikus hagyományunk

Nem a Karácsonyt és nem a naptári Újévet, hanem a Fény Ünnepét, a téli napfordulót ünnepelték őseink, ebből is látszik, hogy itt kultúra-csere és kultúra-vesztés történt. Hová tűnt ily nyomtalanul ez az ősi magyar hagyomány, amit a magyar ősköltészet őrzött? Milyen lehetett a magyar őseposz, amely tárháza és kincsestára volt a magyar történelemnek, költészetnek és ne féljünk kimondani: önismeretnek.

Weiner Sennyey Tibor
Arany eposzunk,
avagy az elveszett magyar mitológia és elfelejtett epikus hagyományunk

 

„Míg a nép sötéttől megborítva marad.
Arany János: Toldi estéje. Hatodik ének. 37.


1.


 Nem a Karácsonyt és nem a naptári Újévet, hanem a Fény Ünnepét, a téli napfordulót ünnepelték őseink, ebből is látszik, hogy itt kultúra-csere és kultúra-vesztés történt. Nem földi hatalmakhoz, hanem égi jelekhez, vagyis a csillagokhoz igazították eleink saját idejük és így ünnepeik is, amelyek az időt keretezik minden korban, ezért rendkívül fontosak. Mi sem jellemzőbb, mintsem, hogy Krisztus születését később éppen erre az időszakra tették - szerintem ugyanis fogalmuk sem volt a naptárkészítő egyházatyáknak, hogy  egészen pontosan mikor született -, de a Gergely-naptár fordulóját is, éppen azért, mert a pogány napfordulóünnepek helyett adni kellett valamit. Mindkettőt pontatlanul, vagyis soha sem akkor és nem azt ünnepeljük, amit több ezer éven át eleink, és más a hagyományból és ősi szellemiségből részesülő népek. Amikor a Honfoglalás után a magyarok felvették a kereszténységet az nem elsősorban az istenadta nép - avagy inkább törzsszövetség - akarata volt, hanem az uralkodóé, Vajké, a későbbi Szent Istváné. Nem hiszem, hogy ez a váltás konfliktus mentesen történt. Sőt, szerintem, amikor a Szent Jobbot tisztelik - ami önmagában elég morbid egy valódi keresztény számára is -,  amennyiben komolyan veszik, hogy ez Szent István keze (és eltekintünk attól az apró információ morzsától, hogy Mária Terézia ragusai kalózoktól vásárolta), akkor arra is kell, hogy gondoljanak, hogy ez a kéz saját népéből nem csak Koppányt, hanem ezreket végeztetett ki, mindazokat, akik nem fogadták el őt uralkodónak és a kereszténységet vallásnak az ősi szellemiség helyett.
    A világi Egyházról beszélünk - és nem Jézus Krisztus eredeti elképzeléseiről -, amely saját szemszögéből érthető módon
„ráült” az ősi ünnepekre, hagyományokra, sajátjára cserélte azokat,

itt kultúra-csere és kultúra-vesztés történt

hiszen egy néptől mindent el lehet venni - el is szoktak - egyedül szokásaikat, vagyis mélyen beivódott tudását nem. Bár még erre is láttunk-látunk kísérleteket. A szokásjog amúgy is az egyik legerősebb Magyarországon, s ha azt hallom, hogy valaki azt mondja: „Így szoktuk meg!” - akkor inkább meghátrálok. Tudom, hogy ez az esszém is sokak szokásos komfortzónáját sértheti. Talán azért, mert tényleg

nem maradt ennek a népnek sok-sok évszázadon keresztül semmi, csak a szokásai.

Ezért lehet, hogy Húsvétkor tojásokat festünk még mindig és locsolkodunk. Már aki. És ezért lehet, hogy itt-ott még van Luca-szék készítés, Busó-járás, sorolhatnám, igaz utóbbiak már egyre inkább csak néprajzosoknak valók és legfeljebb turistacsalogatók, mintsem élő hagyományok.
    Éppen ilyen a Betlehemezés is, melynek szép szokása, a pásztorok és a három királyok történetének dramatikus felelevenítése Karácsonykor, valójában ráült egy régebbi szokásunkra és kicserélte azt, mégpedig a regölést. A regölést eredetileg a téli napforduló ünnepével tartották, csak sokkal később, mikor már csodával határos módon fennmaradt romjait gyűjtötték össze, a XIX. század végén és a XX. század derekán, főleg Sebestyén Gyula és később a költő Nagy László - elsősorban pedig szűkebb hazámban Nyugat-Dunántúlon, Vas Megyében -, akkor már Karácsonykor regöltek. Azért Karácsonykor, mert csak így maradhatott fent a szokás. Az eredeti szövegeket megváltoztatták, Vajk helyett Szent István lett, akihez azért könyörögtek, hogy kegyelmezzen a csodafiú szarvasnak. Azért változtatták meg az eredeti szövegeket, mert csak így maradhatott fent a szokás. Nincs ennél a könyörgésnél beszédesebb.
    Aztán a huszadik század felfalta az utolsó regösöket is, senki vagy csak nagyon-nagyon kevesen regölnek, s azok a regösök, akik regöltek is, csak

igen kevesen tudták, hogy valójában egyszerre végeznek mágikus cselekedet, amikor a gazdát éberségre intik, felébresztik és regölik, vagyis ismétlik el az elveszett nemzeti eposz és elfelejtett szellemiség töredékeit.

 Ezt a nemzeti eposzt, ezt az elfelejtett szellemiséget már legnagyobb magyar költőnk, Arany János is kereste.


2.


„Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk?”

- írta Arany János 1857-ben a Naiv eposzunk című tanulmányában, és ezzel a kérdéssel megindított egy másfélszáz éven át hömpölygő vitafolyamot, amelybe költők és irodalmárok, nyelvtudósok és történészek, hagyományőrzők és folkloristák csatlakoztak be, irdatlan anyagot teremtve, amelynek bizonyíthatóan „őseredeti” alapjai igen csekélyek és már Arany említett tanulmányában körülírattak. Arany János eltűnődve részint a korábbi évtizedekben Elias Lönnrot által összegyűjtött, napvilágot látott és nagy sikert aratott Kalevalán és XIII. századi hamisított cseh hőskölteményeken, tehát korábbi korok és más népek ősi költészetén merengve, de a magyar költészetet és történelmet behatóan ismerve, arra jutott, hogy

„(…) költők egész raja, osztálya létezett, mely az énekszerzést szakmányul űzte.”

Felteszi a kérdést, hogy

mégis hová tűnt ily nyomtalanul ez a magyar ősköltészet, amely tárháza és kincsestára lehetne a magyar történelemnek, költészetnek és ne féljünk kimondani: önismeretnek?

Vajon a mohácsi vész, vagy más történelmi tragédia söpörte el nyomtalanul azokat hősi énekeket, amelyeket Galeotto szerint még Mátyás udvarában is énekeltek? Persze későbbi korok tudósai úgy vélik, hogy Mátyás udvarában nem énekelhettek őseposzokat, de hát melyikünk volt ott, hogy ebben egészen biztosak lehessünk? Arany úgy érzi, mert azt nem mondhatjuk, hogy tudja, szóval úgy érzi, hogy Mátyás udvarában még ezeket az ősi dalokat énekelhették, de Mohács után mindez darabjaira hull, s legjobb esetben népmese, népballada lesz.

Mintha a tudatos tudatból, a tudatos emlékezetből valamit szánt-szándékkal és nem csak egyszer, hanem többszörösen lenyomnánk a tudattalan és ösztönös szintre,

hogy ott, mint egy ködös álom-szelleme éljen, századokon át, s abból próbálnánk meg rekonstruálni az egykori tudatos rétegeket, amelyeket már évszázadokon át a kollektív tudattalan hömpölygő óceánja borított be.
    A tudatos költői megformáltság emlékezetben tartja a történeteket, ahogy maga Arany János mondja:


„E hajlam a népileg naiv elbeszéléseket is kitűnően jellemzi; sőt éppen e költői idom az, mely a hagyományos mondákat írás segélye nélkül, nemzedékről-nemzedékre átörökíteni képes; e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen széthullna az emlékezetből.”


    Márpedig a magyar ősmúltat, eredetet éppen ilyen puszta tények laza csoportja tartja össze, s a lényeges elemek legtöbbje már kiesett az emlékezetből, vagy felülíratott a jelenkorok eszméivel.
    Mindig akartak valamit a magyar történelemtől, különösen az őstörténettől. Elsősorban azt, amit minden nemzet:

megindokolni nagyságunkat, dicsőségünket, származásunkat, szóval mindenképpen valamiféle jelenkori elképzelést visszavetíteni.

Önmagában ez még inspiráló is lehetett volna, az azonban, hogy most minderről beszélni veszélyes éppen abból fakad, hogy magyarnak túllépni magyarságán, vagy kitekinteni belőle mindig nehezebb, mint beleragadni abba. Pedig


attól még senki sem lett kevésbé magyar, ha megtanulta megérteni a többi népet, megtanult más nézőpontból is szemlélni.

Sőt, azt látjuk, hogy az igazán nagy magyar megvalósítók éppen ebben különböznek.
    Körösi Csoma Sándor például az őshaza keresésére indult, míg végül eljutott Tibetbe és a dharmát találta meg.
    Mit csinált?
    Hazajött?
    Feladta?
    Csalódott?
    Dehogy.
    Elsajátította és elérhetővé tette valamennyiünk számára a dharmát. Felmutatta, hogy szerinte az ősi tudásnak és a magyarságnak kapcsolata kellett hogy legyen. Ezt persze vitathatjuk, de egészen könnyen be is láthatjuk, hogy

az őshazától induló, fél Ázsián átvonuló ősmagyaroknak nem csak különböző népekkel, sokféle nyelvi közeggel, de különböző spirituális hagyományokkal is kellett találkoznia.

Így tehát az őseredetei sámáni-táltosi hagyomány szellemisége, hamar beoltódott az egyistenhittel, hacsak nem „eredetileg” is egyistenhívő nép volt a magyar, majd pedig átveszi a kettős fejedelemséget a kazároktól, találkozik a zsidósággal a kabarok által, s végül a nyugati és keleti kereszténységgel is.
    De ne gondoljuk, hogy nem ismerték az északi népek hitvilágát például ugyanúgy mint mást, hiszen az északi Sagákban találunk egy Tyrker nevű hőst, aki egyes feltételezések szerint magyar volt, s aki egészen Amerikáig eljutott a viking hajósokkal ebben az ősi korban.
    Miért éppen a Buddha tanításai kerülték volna el a vándorló magyarságot? Mindennel és mindenkivel találkozhattak. Dicsőséges vagy katasztrofális volt-e a messzi múlt, amely végül az ezer évvel ezelőtti magyar államalapítással lép egy újabb korszakába? Nem tűnik lényeges kérdésnek, s most még félre is visz vizsgálatunk tárgyától, amely annak a kérdésnek a megválaszolását tűzte ki célul, hogy

volt-e és hogy vajon miről szólhatott a magyar őseposz?

  Arany János válasza óvatos, de mégis meghatározó, mert azt engedi sejtetni, hogy lennie kellett, csakhogy valami történt és ezért elveszett. Szerinte elsősorban az történt, hogy nép és egyén különvált.


„(…) írott költészetünk mindjárt eleve különvált a népiestől, lenézte és megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik.”


Majd felteszi a jövőbe mutató és megválaszolhatatlan kérdést:


„Fogunk-e mi utódok, ez alap hiányában, az elbeszélő költészet terén valami jóravalót hozni létre? Nem tudom.”


    Mindeközben tanulmányában kijelöli azokat a személyeket, akik körül „foroghatott” egykori és feltételezett hőseposzunk, s ez elsősorban Arany János szerint Árpád, Lehel, Bulcsú és Botond lehetett, hiszen a mondai hagyomány az ő alakjaik körül rajzolódik ki a leginkább, de végül mégis a Toldi-mondakörnél köt ki, s jut el addig, hogy „míg a nép sötéttől megborítva marad” addig itt tovább lépni nem lehet.


3.


    Márpedig ezerévnyi egyhelyben toporgás után tovább kellene lépni, még akkor is, ha volt néhány igen figyelemre méltó kísérlet. Különösen a XIX. század költészetében, mint éppen Arany Toldi-trilógiája vagy Vörösmarty Zalán futása, s  bár a XX. századi filológia is igyekezett érdemben hozzászólni a kérdéshez, az igazság azonban az, hogy mire tudásunk meglett volna ahhoz, hogy - mint például Elias Lönnrot a Kalevalát - összeállítsuk az őseposzt,

már egyáltalán nem volt poétikai feladat egy ilyen ős-költemény rekonstruálása a magyar költők számára.

S bár Juhász Ferenc és Weöres Sándor másféleképpen, de mindketten mitikus ősrétegekbe hatoltak, mégis csak az egyetlen Nagy László az, akinél nép és egyén, ösztönösség és tudatosság, hagyomány és egyéni invenció találkozásából régi-újat teremtett.
    Azonban ezen a ponton tisztáznunk kell, hogy

egészen pontosan mit is keresünk? Eposzt? Mitológiát? Történetet? Eredetet? Öndefiníciót? Mi sem jellemzőbb, mint hogy ezek folyvást összekeverednek.

  Úgy vegyítjük a túlzott nemzeti önbecsülést a történelmi felülértékeléssel, mint nyári estén könnyű fehérbort frissítő szódával, s kicsiny vigasz, hogy ezzel mások is így vannak. Talán helyesen járunk el, ha azt mondjuk, hogy azok, akikről most beszélünk egyszerre vagyunk mi és egyáltalán nem vagyunk mi. Mi azok vagyunk, amit mi cselekszünk, gondolunk, érzünk, ők pedig, régi korok  régen elmúlt emberei, azok voltak, amit ők cselekedtek, gondoltak és éreztek. Mégis van közünk egymáshoz, s az ő döntéseik meghatározzák részben a mi sorsunkat is. Ki tudja?
   Még az is lehet, hogy valóban létezik olyan, hogy néplélek, s egyáltalán nem véletlen, hogy valaki valamely népbe születik, adott esetben a magyarba. Dolga van ott, ahogy dolga van családjában, egyéni életében.
Legalábbis a spirituális úton lévő emberek így tartják, s nem gond, ha ebben nem hiszünk, elég annyi, hogy közünk van ahhoz, hogy kik voltak őseink, mit gondoltak, milyenek voltak, miben hittek. Éppen ezért csodálatos, ahogy újra és újra összekeveredik nyelv és eredet kérdése. Sajnovicsnak azt az északi kirándulását meg nem bocsájthatják a dicső hun-múltban hívők, pedig szerintem kevésbé kínos a finn-ugor örökség, mint sok ködös vízió, s valószínűleg valamilyen formában a kapcsolódás mind az uráli, mind az altáji népekhez szoros lehet. De összerakni, hogy nekünk kik inkább a rokonaink, kik kevésbé, kik nyelvben és kik vérszerint, megint csak olyan kérdés, amely messzire elvisz eredeti kérdésünktől.
    Mi volt az eredeti kérdés? Az, hogy vajon volt-e ősepikai hagyományunk? Volt-e ősköltészetünk? Miről szólhatott ez az ősköltészet?

Éltek-e és ha éltek, akkor miről énekeltek ősi költőink?

   Vázoljuk fel röviden és szorosan - és természetesen vitathatóan -, azt az őstörténeti vázlatot, amely ennek az ősköltészetnek háttere lehetett.
    A legtöbb őstörténet egyetért abban, hogy az Urál hegység keleti oldalán lehetett az uráli őshaza, ahol három-négyezer évvel ezelőtt az uráli ősnép(ek) erdőségben élhettek, s halászással és vadászattal foglalkoztak. Erdei népek voltak a mélységes és távoli őskorokban élt őseink, akik még magyaroknak sem igazán hívhatták magukat, hiszen nem csak magyarok voltak. Hosszú idő után aztán - kétezer-ötszáz évvel ezelőtt körülbelül - az ősmagyar törzsek átkelnek az Urál hegységen, s annak nyugati oldalán letelepednek.
    Ez az, amit a későbbi korokban Magna Hungariának neveznek, s ez az, amit 1236-ban Julianus barát megtalál, s ahol még magyarul tudott beszélni a hátramaradt népekkel, s ahol hírt kap a közelgő tatár veszedelemről. S nem mellesleg vagy ez, vagy pedig az ujgurok lakta Tarim-basin medence lehet az a terület, amit Kőrösi Csoma Sándor keresett.
    Itt válunk lovas-nomád néppé, s innen vándorolnak tovább őseink Levédiába (cca. 670) és Etelközbe, ahol kapcsolatba kerülnek a Kazár kaganátussal, majd nem sokkal később konfliktusba is. Ezek közül a kazárok közül válnak ki a kabarok, vagy fekete magyarok, akik a magyarokhoz csatlakozva, akárcsak a székelyek korábban, tovább vándorolnak és beolvadnak a magyarságba.         

Megjegyzendő, hogy

a magyarság tehát már a vándorlások során sokféle törzsből, sokféle népből verődött össze, ami a honfoglalás után az itt élő avar és szláv népekkel, vagy később a jászokkal és a kunokkal például tovább bővült.

A hét törzs - valószínűleg tehát többen voltak, mint heten - Vereckén keresztül kettős, vagy még inkább többszörös honfoglalással meghódították a korán sem üres vagy lakatlan Kárpát-medencét.
    A vándorlások nem csak merő kalandvágyból, hanem sokszor a besenyők , a kazárok vagy más népek elől való menekülésként is felfoghatóak, de úgy is, mint egy nép valódi vándorlása az áhított béke és haza iránt. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyarság egyszerre volt harcos, állattartó (sőt, később földművelő) nép is, akárcsak a többi nomád nép, s ezekben a vándorlásokban közre játszott a hadizsákmány, a rabolt kincs reménye is, így a

amit mi engedékenyen „kalandozásoknak” hívunk, s ami a 862-től mintegy 970-ig tartó időszakot jelenti, s legkevesebb negyvenkét hadjáratot foglal magába, az könnyen lehet, hogy a korabeli európai népeknek inkább tűnhetett rabló hadjáratnak.

    Ennek az időszaknak az egyik csúcspontja az ausburg-i csata, amely 955 augusztus 10-én vette kezdetét. Ez az a csata, ahol az Arany János által emlegetett Lehel vezér vereséget szenved és megölik, ahol a magyar csapatok szembekerülnek a német páncélos lovagokkal, s ahol világossá válik, hogy az eddigi stratégia nem tartható.

   Vissza nincs út, tovább nem lehet menni.

   Géza ezt pontosan felismerte, de nagy tervét fia Vajk, vagyis a későbbi Szent István király valósítja meg.

Megtörténik az államalapítás, Bizánc helyett Rómát választják őseink vezetői, de ami még ennél is fontosabb esetünkben az az, hogy az ősi szellemiség helyett a kereszténységet.

    Vajon milyen lehetett a kereszténység előtt, az ősi szellemiség idején a vers? Hogyan és mit énekelhettek a téli napforduló alkalmával a regös-sámánok? Talán így:


Ébredj ember, ébredj,
Hej regö-rejtem!
Ébredj asszony, ébredj!
Hej regö-rejtem.
Ébredj gyermek, ébredj,
Hej regö-rejtem.

Áldás szálljon rátok,
Áldott legyen háztok,
Terülj-terülj asztal,
Teljen teli minden!
Azt is megadhatja
Tengerégnyi Isten.

Nem vagyok én rabló,
Csak regemondó.
Ősi földből jöttem
Regét rejtegetni,
Szívet nyitogatni,
Lelket gyógyítgatni.

Gyógyítson meg engem
A ti ébredéstek,
Ébredéstek fénye
A ti adománytok,
Amit nekem adtok
Az én boldogságom.

Éj sötét sátra
ránk kerekedik
Csodafiú szarvas
felemelkedik.
Rótt örök-régi törvény
Hej regö-rejtem.

Csodafiú szarvas
ezer ága-boga,
homloka közepén
ragyogó fáklya
Rótt örök-régi törvény
Hej regö-rejtem.

Lángra lobbant
Csodafiú szarvas
regét mondat
Mostan hallgass
Ébredj ember, ébredj,
Hej regö-rejtem!


    Ez az a pillanat, amikor valószínűleg az őseposz, a valódi őstudás a nemzet tudatalattijába süllyed, amikor az ősköltők, ősénekesek egymás után pusztulnak el vagy lesznek keresztény szerzetessé. Valószínűbb azonban, hogy

az őstudás ezekkel a sámán-regösökkel, táltos-varázslókkal, gyógyító-füvesasszonyokkal behúzódik a Kárpát-medence sűrű erdeibe, mély mocsaraiba, elrejtett zugaiba, s ott tud fennmaradni, ahol a legkevésbé keresnék: az erdők mélyén.

   Az uráli őshaza erdei ősnépe ezerötszáz esztendőnyi vándorlás és hazakeresés után, mikor végre hazát talál, akkor az új vallás és megfelelni vágyás miatt üldözötté lett, s visszahúzódik az erdőkbe és a mélytudatba.

    Az ősköltők őskölteményeit talán nem csak énekelték, hanem rovásírással, az ősi magyar írással fákra véshették, s az ősi magyar könyvtár könyvei és könyvtárai valójában erdők voltak. Amikor ezeket a „pogány” hagyományokat üldözték István király parancsára, akkor nem csak az eretnek dalnokokat ölték meg, hanem rovott múltunkat, erdőket, rovott könyveket gyújtottak fel, pusztítottak el.
    A regös énekek telis-tele vannak István királyhoz forduló fohászkodással, amelyben azért könyörögnek, hogy ne ölje meg a „csodafiúszarvast”. Ebből az egyik számomra legkifejezőbb ének így hangzik:


Amott van egy rezgő tó
hagy legelésszen, hagy legelésszen
Azt is felverte az apró sásos,
hagy legelésszen, hagy legelésszen
Arra is rászokván csodafiú szarvas
hagy legelésszen, hagy legelésszen
azt is meglátta már, Vajk fejedelem,
hagy legelésszen, hagy legelésszen
Ne öld el őtet, ne öljed őket, Vajk fejedelem,
hagy legelésszen, hagy legelésszen
Én lettem végül csodafiú szarvas
hagy legelésszek, hagy legelésszek,
szarvam van már, ezer szarvam,
hagy legelésszek, hagy legelésszek,
szarvam hegyén ezer égő gyertya,
hagy lángoljon, hagy lángoljon.
Tengerégnyi Isten küldött engem,
hogy legelésszek, hogy legelésszek,
két vesémen most két arany kérész
hagy legelésszek, hagy legelésszek.
Azt is megláttad már, Vajk fejedelem,
hagy legelésszek, hagy legelésszek
Ne öljed néped, Vajk fejedelem,
hagy legelésszen, hagy legelésszen.


    Itt még Vajknak nevezik Istvánt, s hozzá könyörögnek, hogy kegyelmezzen. Talán ebben az időben még megragadható lett volna a teljes rege, az ősrege, az  elképzelt Arany-eposz, amely magába foglalhatta az említett kalandozások végét, de emlékeztetett valami sokkal korábbira, egészen pontosan arra, hogy a magyarok honnan és hogyan kerültek ide, kik voltak, miben hittek és mit tudtak.


4.


    Az Alföldön elpusztult minden a későbbi korok tatár-török dúlásai során, s ezt maga Arany János is fájlalja tanulmányában, de

a székely népballadákban, énekekben, vas megyei regölésekben, hansági gyűjtésekben, s más, hasonló népi töredékekben ott rejtőznek azok a rezgések, amelyek egy őseposz távoli és megkopott visszhangjai.

 Sebestyén Gyula és a saját magam és családom - a Sennyey család ősi, vasmegyei család, igen kiterjedt, többévszázados levelezéssel - vas megyei gyűjtései azok, amelyekből kiindulhattam, de mielőtt azonban a filológiából költészetet teremtenénk, két példát kell megértenünk okulásul, amelyből egyik sem magyar.

    Az első példámhoz nagyon messzire kell mennünk. Ez az, amit ifjúkorom kalandvágya sodort elém, s eléggé elmerültem benne, hogy meglássam a messziségben a hasonlóságot.

Az indiai hagyománnyal foglalkozó irodalomtörténet mindig is kereste az ős-Mahábháratat, amely az elképesztően hosszúra és hatalmasra terjedt indiai eposz magja. De sosem találták.
Az indiai szubkontinens teljes és hihetetlenül gazdag epikus hagyományát átkutatták, de rossz helyen keresték, ugyanis nem Indiában, hanem Indonéziában volt. Kétezer évvel ezelőtt indiai bráhminok érik el Jáva szigetét, akik a védák tudását és a Mahábhárata magját viszik magukkal, s oltják be a spirituálisan nyitott jávai népek lelkébe.
    Amikor a magyarok ősei kalandoznak és államot alapítottak, ugyanabban az időben Jáván virágzó hindu és buddhista királyságok építették legszebb templomaikat és a világon egyedülálló módon létrehoztak egy külön nyelvet a költészet jógájához. Ez a nyelv a kawi, amely bár ójávai nyelvi alapokra épült, de szanszkrit és páli szavakkal dolgozik, elsősorban azért, hogy

a költők és hallgatóságuk a költemény hatására elérjék a „langö” állapotát, azt a közös extázist, amit egyes hagyományokban katarzisnak, míg másutt - vagyis nálunk - révülésnek hívtak.

Ezen a nyelven írják le költői hagyományukat, főleg epikus formában, s ebből a Ramayana mellett - melyben nem mellesleg két testvér egy szarvast üldöz - a legfontosabb a Bharatayuddha, amely nem más mint az ős-Mahábhárata.
    Miért mondom mindezt el?
    Azért, mert amikor a hindu-buddhista királyságokat elsöpri a XV. században a terjeszkedő iszlám, akkor ezek az eposzok a folklórba olvadtak, s maradtak meg a wayang-bábjátékok, a táncok és énekek szintjén napjainkig, igaz már nem soká. A jávaiak és a balinézek közül néhányan még tudják, hogy az ősi kawi költeményekben mágikus erő van, például az említett Bharatayuddhát csak nagyon nagy háborúk idején merik előadni, hiszen témája a legnagyobb háború, s célja a jó győzelmének bemutatása. A kawik, Jáva eltűnt költői még tudták, hogy a kimondott szónak teremtő ereje van, különösen a langö, katarzis vagy révült állapotban énekelt költeményeknek.
    2006-tól 2013-ig három alkalommal utaztam és kutattam hónapokig Jáván és Balin, s kimondottan a kawi költészetet kerestem, gyűjtöttem és ismertem meg. Harmadik utamon ért a hír, hogy e költeményeket már az indonéz felsőoktatásban nem tanítják, hiszen az iszlám számára nem érdekes, sőt veszélyes a hindu-buddhista hagyomány.
    Mindezt

csak azért meséltem el, hogy érthető legyen, hogy még napjainkban is folyik a kultúra-váltás, ami egyben hagyomány-vesztéssel is jár.

    Talán nem túlzok nagyon, hogyha azt mondom, hogy ma a világon csak néhány ember él, aki átlátja micsoda szellemi katasztrófa zajlik a szemünk láttára Jáván, s abból az egyik én vagyok.
    Éppen így

a korban nagyon kevesen érthették meg, hogy a magyar őseposz és hagyomány eltűnése veszteség, méghozzá pótolhatatlan veszteség.

A szellemi emberek alighanem ezt átlátták, nem volt idejük megérkezni, az egyik hagyományt eldobtuk, s  a másikat - a keresztényt - mindmáig nem teljesen sikerült elsajátítani, éppen ezért talán nem túloz Nádor Judit Sámánság - A mágia gyakorlata című könyvében, amikor azt írja

„(…) a honfoglalók változatos összetétele és viszonylag nagy száma, valamint a Kárpát-medence mérete és bonyolult energiaképlete miatt – területén két, egymástól nagyon eltérő karakterű térségi géniusz osztozik – az integráló szertartássorozat éveket, sőt talán évtizedeket igényelt volna.”


    Tanulság ebből a történetből, hogy még napjainkban is tűnhetnek el ősi hagyományok és tűnnek is, elsősorban a tudatlanság, s az abból fakadó gyűlölet és harag miatt.

Ezer esztendővel ezelőtt egy-egy ilyen hagyomány-váltás, hagyomány-eltüntetés nem lehetett kevésbé fájdalmas.

  Az őseposz hiányát nem csak Vörösmarty és Arany érezte, hanem

az egész magyarság történetén végigvonul a meghatározó és közös emlékezet, közös tudás elvesztése.

    A finnek Kalevalája a svédeknek és oroszoknak kitett kis nép nagy erejét tartotta meg, de az indiai Mahábhárata egy egész szubkontinens tízezer népének adott közös emlékezetet és kulturális horizontot. Amikor tehát az őseposzról beszélünk, akkor egyszerre beszélünk költészetről, kultúráról, identitásról, hagyományról, sőt mágiáról is.
    A második külföldi példám, amely segíthet nem csak megérteni jelenlegi helyzetünket, de tovább is mozdíthat: az a kiváló filológus és még kiválóbb angol író J. R. R. Tolkien egyik dolgozata és hozzá kapcsolt „fordítása” vagy pontosabban átköltése, amit még egyetemista korában írt, 1916-ban.
    Ez volt a finn Kalevala alapján írott Kullervo története, amely Tolkient legalább annyira inspirálta, mint később a Beowulf, az óangol epika, s vezette arra, hogy megalkossa saját eposzát, amely ma már világszerte ismert, közös kulturális kincs.
    A Kullervo története a Kalevala egyik legsötétebb magja, amely arról szól, hogy a bosszúvágy még a legjobb szándékú hősöket is hasonlóvá teszi ellenfeleikhez, azaz gonosszá. A legfontosabb azonban, és ami Tolkient is megragadta, hogy az egész történet úgy kezdődik, hogy

akkor történt mindez, amikor „még a mágia is újnak számított”.

   E messzi múltba, ősiségbe révedés, őskorok hagyománya, s a mágia jelenléte Tolkien zseniális költői elméjét csodálatos teremtésre ihlette. Így lett filológiából költészet, s ez egy nagyon pozitív példa.
    Amikor tehát elképzelem az őseposzt, a vas megyei regösök hagyományából indulok ki, különösen attól inspirálva, amit Indonéziában a kawik kapcsán tapasztaltam, de az a példa lebeg előttem, amit Tolkien száz esztendővel ezelőtt végbevitt Angliában a finn Kalevala egy története kapcsán.
    Így tehát találnom kellett egy ezer esztendővel ezelőtti énekest, el kellett neveznem, s arra jutottam, hogy szeretett hangszeremről Tilinkónak hívom majd.
    Csúfoltam és dicsértem, és kértem, hogy kezdjen már el végre énekelni.
    Most már csak azt kell megvárnom, hogy vajon folytatja-e és ha igen, hogyan? Addig is én kérlelem eképpen:


Mesélj-mesélj, mesélj kicsi Tilinkó,
Mond el-mond el, hogy volt, mint volt,
Dalolj nékünk-sípolj nékünk, védj meg-óvj meg,
Hangod védjen, körbe végyen, óvjon-védjen
Tilinkó-tilinkó-tilinkó.

Máknyimak vagy, aprócska vagy, Tilinkó,
Átférsz záron, átférsz fülön, mindenütt.
Hozd ki nékünk-hozd fel nékünk régi kincsünk-
Titkos kincsünk, belső kincsünk, segíts nekünk
Tilinkó-tilinkó-tilinkó.


Az esszé korábbi, előadás-változata elhangzott az Arany János Alapítvány szervezett konferencián, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából 2017. november 16-án a Magyar Írószövetségben.



FELHASZNÁLT IRODALOM
ARANY JÁNOS: Naiv eposzunk. Lásd itt.
SEBESTYÉN GYULA: A regösök Budapest, 1902. (Magyar népköltési gyűjtemény. Új folyam. V. Ism. a Magyar Szemle, Uránia, Magyarország, Egyet. Kritikai Lapok, Religio mell., 1904. Erdélyi Múzeum, 1906. Revue Critique.)
SZÖRÉNYI LÁSZLÓ: Hogy gondozd a nemzetedet?. Mórocz Zsolt beszélgetése Szörényi László irodalomtörténésszel. HITEL.
ERDŐDY JÁNOS: Küzdelem a tengerekért – A nagy felfedező utazások kora; Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981., 10-11. old.
KATONA IMRE: ELVESZETT NAIV EPOSZUNK (A MAGYAR HŐSEPIKA) Lásd itt.
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: „Népies-nemzeti”, „nemzeti klasszicizmus” – a nemzeti irodalom hagyományközösségi szemlélete. A magyar irodalom történetei II. Gondolat.
NÁDOR JUDIT: Sámánság - A mágia gyakorlata. Akadémiai. 1998.
VOIGT VILMOS: A magyar hősepika kezdetei (I.n.: „Nem sűlyed az emberiség!”... Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára. MTA Irodalomtudományi Intézet Budapest, 2007.)
J. R. R. TOLKIEN: Kullervo története. Európa. 2017.




 

  • Arany János
  • magyar történelem
  • hagyomány
  • eposz
  • epika
  • Honfoglalás
  • eredet
  • Irodalom